Mányoki Endre-opus 1.
Apokrif ész, vermut, a fúgák közötti fű
(A prelúdiumok közötti prelűd)
Sajátunk a szcenárió, ami a múltunk.
S a reggelente megjelenő reflektálás
Belefűzi a nyelvet a történetbe –
Szinte történelem, amit leéltél immár.
Mondja Herder meg Humboldt –
Még ha a tapasztalat olykor el is távozik,
A szív a helyén marad.
Nálad a helyén volt.
A korty kávék nélkül nem indult a hétfő.
Azután emlék lesz a kortyolás, szétfő.
Beépült a világképedbe Jézus példázata
A farizeusról és a republikánus vámszedő esetéről –
Nektek adja az országot.
Aki keres, az Tanár.
Agglutinációt érzékel a Legfelsőbb Száj.
Min gondolkodtál folyton? Csak azon,
Ami nehéz? (Mondtam Neked), Aggódsz, és nem élsz.
Csak egy kis idő, és megjön az ebéd.
Dopaminnal szebbnek tűnik a hét.
A zúgolódás távol volt Tőled,
Legnagyobb ellenségünk a keserűség.
A melankólia és a rezignáció lőre –
Uralkodik rajtunk s felettünk, a lefagyott tudás.
A sztereotípiák. A teli zsák –
Ha folyton bőgsz, hisztizel, a pupillád kiég.
Inkább legyen metalepszis és aposztrophé
A mindennapi beszéd.
Áradt belőled a szellemi bőség. A túlcsordult lét.
A töprengés, akár a keletkezés.
De azt is kilőtték…
2.
Duchamp piszoárja se lehetett fehérebb.
Mire jönnek a vendégek, az arc fehér lesz.
Leköpöm a tükröt. Plusz ablakmosó, illatos géllel.
Éjjel szobor voltál álmomban legalább.
De legalább (leszel) bélyeg.
Univerzum-grádicsok
Isten ad szövetet, bőrt, lélegzést.
Ébreszti a nézőt az örökkévalóság ketyegése.
A szingularitás organikus tétlenség.
Az entrópia részecske.
A galaktika egyetlen mátrix
És alszik a becsomagolt alkony.
A reggel megcsókolja az eső ujjbegyeit.
Egyenként festi be őket Jézus vérével.
Jaj! Az asztalon hagyott pohár
Vízre leszállt egy rovar.
Alig férnek el a szárnyai
A lila szitakötőnek.
Újraíródik az égből lehulló eszmélet.
A tanítás, a rovat, a folyóiratok.
Gránit, bauxit.
Epifánia. Új halmaz-
Állapot. A szépség és a morál genealógiája.
