Megnyomom a gombot: ujjbegyemből kibuggyan a vér.
Vércukorszintem: hat egész hét tized.
Karom ragacsos bőrére tapad a széles, sötétkék szorítópánt.
Vérnyomásom: százötvenkettő per hetvenhét.
Mérek, mérlegelek… Játék az egész…
Régebben zsebsakk volt nálam vagy kártya,
most vérnyomás- és vércukorszintmérő.
Kilóim száma: nyolcvannyolc egész három tized.
Sokat kell dolgozni ezért. Diéta, torna, bogyók…
Közelítek a hetvennyolchoz.
Nem sok ez, és nem is kevés. Szemszög kérdése.
A hőmérőre nézek: a kis kék kígyó
harmincnégy Celsius-fokig kúszott, itt a szobában.
Kint, a napon: negyven, alkonyatkor huszonhét-huszonnyolc.
Árnyékba húzódom. Fák és bokrok védelmében
várom az estét; a mérhető helyett a mérhetetlent,
amikor a vakító kék posztószürkére vált,
az izzó zöld és sárga feketére, és színes madárkák helyett
denevérek röpködnek a fejem felett,
némán cikázva puha szárnycsapásokkal a cinkszürke ég alatt,
fölém érve érzékelik, hogy itt lélegzik, pulzál egy fölhevült test,
egy ismeretlen, kiszámíthatatlan, hatalmas állat,
és hirtelen kanyarral visszafordulnak, vagy irányt változtatva
meredeken fölfelé szállnak, fellövik magukat a bádogszürke égbe,
és a bokrok alól kidugja fényes orrát a sün.
