Kalapcsík
Világéletemben hajlottam a feltűnősködésre,
de talán mégse csak emiatt jártam kalapban
már gimnazistakoromban.
Olyan természetesnek éreztem.
Később értesültem székely származásomról,
s hogy vér szerinti apám szintén kedvelte,
azóta részben kulturális öröklődéssel
magyarázom vonzalmamat.
Első, szürke kalapomat kölcsönkérte a barátom,
abban utazott Görögországba,
többször angolnak nézték,
vizet ivott, érett fügét evett belőle,
olyan állapotban hozta vissza,
hogy a szemétben végezte.
Második kalapomat ellopták
egy Batthyány téri presszó állófogasáról,
esetleg mert kopasz voltam éppen,
egy hitványabbat hagytak ott helyette.
De megszerettem azt is, a harmadikat,
miután aranyszín zsinórját lefejtettem,
mintha sötétbarna lett volna,
és utóbb azt is eltulajdoníthatta valaki.
Negyedik, szintén szürke kalapom,
amelyet a nyolcvanas évek vége felé
rövid, barna bőrdzsekivel hordtam,
nem tudom, hova tűnt,
ám az ötödik, fekete még most is megvan,
nagyapámnak ünneplője lehetett,
vagy csak temetésre való,
nekem az a köznapi,
felöltöm őszön és tavaszon.
Az én ünneplőm a hatodik,
egy csehszlovák fekete kalap,
ránk anyósom második férje után maradt.
Végül a hetedik ugyancsak fekete,
bordó szalagján fehér díszítménnyel,
gurál népviselet,
Lengyelországban vettem,
a gyerekekkel oda utaztunk először külföldre,
tutajoson, szekérhajtón láttam ilyet,
nyáron időnként a fejembe nyomom.
Gyerekkoromban csodálkoztam
a kis herceg utazása során
másodikként meglátogatott kisbolygó
különös lakóján,
egyetemistaként nagy hatással volt rám,
ahogy kísérletifizika-tanárom
a Múzeum körúton kalapot emelt,
s már magam is jó ideje gyakoroltam
a tiszteletadás e formáját,
amikor egyszer csak ráébredtem,
hogy olyasféle lettem,
mint az a régi hiú.
