Vér nélküli szexuális forradalom zajlott Magyarországon – így értékeltük a helyzetet a 90-es évek elején az újságosstandok előtt, a frissen indult hazai szexlapokat bámulva. Persze ott pucérkodott a Playboy is, amit még az átkosban az ing alá gombolva csempésztünk haza Bécsből. Abban láttuk a demokrácia egyik nagy áldását, hogy jobbnál jobb nőkhöz juthatott bárki, legalábbis vizuálisan. Megnőtt a híréhség is, szókimondó lapokért álltak sorba az emberek, és azt gondolták, nincs többé cenzúra, nincs többé titok, mindenki nyílt lapokkal játszik, semmit nem takarnak el a szemünk elől a politika színes függönyei.

Azt hittük, a fejünkre tojt a boldogság kék madara. Hát, dehogy tojt. Vagyis tojt, de nem boldogságot. Valami mást, aminek a súlyát mostanában kezdjük érezni. Egy történész barátom a taxisblokád óta arra készül, hogy bemutassa, évszázadokon keresztül miként szőtte át és határozta meg a magyar történelmet a széthúzás. A magyar urak már IV. Béla idejében örültek a király bajának, amikor kiderült, hogy közelednek a tatár hordák.

A helyzet azóta sem változott. Van mi bajunk, és van ő bajuk. Úgy tűnik, ezután már mindig lesznek ők, és leszünk mi, ahhoz képest, ki hol áll, az árok melyik partján örvend a túloldaliak bajának. Egyre többen sorakoznak fel az árok két oldalán. A helyzet fokozódik. Folyik a hecc és zengenek a fikázó kórusok. Nem született a magyar közéletbe olyan félisten, aki tenni tudott volna ez ellen. Már Deák Ferenc is azon kesergett, hogy sok szépséggel áldotta meg a természet a magyar hazát, de az irigy sors megtagadta tőlünk legszebb áldását, a közértelmet és az egyetértést.

Ecce homo, mondhatnánk, nem magyar sajátosság ez, bár a kérdés alaposabb vizsgálatot érdemelne. Egyébként pedig mindig lehet találni olyan bölcsességet, ami felmenti az embert. A bölcsesség a legjobb takaró, de az árkot nem temeti be. Minél mélyebb (szélesebb?) az árok, annál vastagabb és acélosabb lesz az elfogultságok páncélja, a köz-értelem pedig habzó szájjal fetreng az asztal alatt. Mindez már abszurdba hajlik. Talán nem abszurd, hogy mindig azok a politikusok értenek mindenhez, akik éppen nincsenek kormányon? De már nemcsak a politikusok, hanem mindenki. Most éppen a tízmillió virológus országa vagyunk. De hagyjuk, ne szálljunk a kérdés mélyére, nincs értelme. Az elemző okoskodást engedjük át a politológusoknak, akik felülnézetből, az árok két partjáról homlokegyenest másképp látják és magyarázzák mindazt, amit a választópolgárok alulról élnek meg. Így nagyjából három igazság szökken szárba. Így megy ez mifelénk, a kies Pannóniában.

Ha egyetlen, a rendszerváltásunkra jellemző mozzanatot kellene kiválasztanom, gondolkodás nélkül Demszky Gábor kabátját említeném. Említem is, ha bárhol mód nyílik rá. Demszky kabátja ugyanis cseppben a tenger, és ehhez a képzavarhoz kénytelen vagyok ragaszkodni. A közvélemény ugyanis nem dolgozta fel kellő mélységben a tényt, miszerint a Budapesti Történeti Múzeumba került a tojással megdobált kabát, amelyet Demszky Gábor viselt 2008. március 15-én. Mellesleg a főpolgármester Boss-öltönyét, sőt kalapját is elkérte a múzeum, hogy újkori ruhagyűjteményébe helyezze, Deák Ferenc fejfedője, Montenuovo udvarmester frakkja és Blaha Lujza estélyije mellé. Demszky kabátja nincs kitisztítva, miként Széchenyi öngyilkosságakor viselt ruhája sem, a legnagyobb magyar pöttyös nyakkendőjét vérfoltosan őrzik Nagycenken. Batthyány Lajos kivégzésekor viselt ingét viszont az özvegye kimosta, mielőtt a köznek ajándékozta.


/Demszky Gábor főpolgármester beszél a Fővárosi Önkormányzat 2008. március 15-i, az 1848-as forradalom és szabadságharc 160. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen a Petőfi téren Fotó: Földi Imre/MTI /

Az illetékes muzeológus akkori nyilatkozata szerint Demszky ruhadarabjai alkalmasak arra, hogy száz év múlva az ezredforduló Budapestjéről meséljenek. Meghökkentő kijelentés ez, ugyanis azt feltételezi, hogy az ezredforduló Budapestjére a tojás, pontosabban a tojásos kabát volt jellemző. Ha ugyanis a kabát anyaga, színe, szabása lenne érdekes, akkor ugyebár bárkiét elkérhették volna, akár az enyémet is. Számomra Demszky tojásos kabátja a rendszerváltás utáni idők egyik jelképe. Akkor, a felfokozott politikai viszonyok között senki nem vitatta, hogy múzeumba való. A mából visszatekintve viszont abszurd döntés. Abszurd, mert az a kabát már nem szól semmiről. Már régen máshová kerültek a hangsúlyok. Ezen az alapon mostanság sok-sok kabátot és öltönyt lehetne közgyűjteménybe szállítani. Nem is tudom, hol férnének el.

A Nemzeti Múzeumot lehetne ruhatárrá átalakítani.

Mely következtetéseket tudnak majd levonni a jövő tudományos elméi ama tojásos kabátból? Azt például, hogy az ezredforduló Budapestjén a város polgárai szabadon rendelkeztek tojással, a nemzeti ünnepek alkalmával célzottan véleményt nyilváníthattak, miközben a főpolgármester úr mellé kirendelt – esernyővel felszerelt – tojáselhárító egység nem állt feladata magaslatán.

Nem akarok én a kákán is csomót keresni, de nem fér a fejembe, a főpolgármester miért nem tisztíttatta ki a tojásos kabátot a sajnálatos eseményeket követően, hacsak valaki meg nem súgta neki, hogy lecsap rá a múzeum. Vagy talán arra gondolt, hogy majd a következő március 15-én újra felveszi? Elvégre kapóra jön egy tojásesőre rendszeresített kabát, amit nem kell félteni.
Mindenesetre, ha a jövő muzeológusai elmélyülnek a kérdésben, meglepődve fogják látni, hogy a vizsgált időszakban az Európai Uniót a kabátpiac hidegen hagyta, ellenben meglepően nagy figyelmet szentelt a tojáskérdésnek (miként később a sárgarépa alakjának és hosszának). Előírta például, hogy mindenütt meg kell szüntetni a hagyományos, ketreces tartást, ami azt jelenti, hogy az addigi tenyésztési körülmények gyökeres átalakításra szorulnak.


/A Fővárosi Önkormányzat ünnepsége 2008. március 15-én a Petőfi téren Fotó: Földi Imre/MTI /

A tojástermelő gazdák kénytelenek korszerű etető- és itatórendszert, továbbá levegőztetőt beépíteni, ám a farm lényege a tojófészekrendszer lesz. Magyarán a tyúkok szabad tartásban élhetnek, és a tojófészekből szalagon jut ki az ólból a tojás a válogatógéphez. Nincs ennél modernebb szülészet! Ígéretes jövő előtt állt a tojástermelés, csakhogy – emlékszem – a magyar gazdákból dőlt a panasz. Azt mondták, nincs pénzük ekkora fejlesztésre, ott egye meg a fene, inkább abbahagyják az egészet. Egyébként is képtelenség a világcégekkel versenyezni, azok öt forintért hozzák be a tojás darabját. A dolgozó nép pedig nem sajnálta a sivalkodó tojásosgazdákat, miért is sajnálta volna, amikor azt látta, a multi inkább éhen hal, de akkor is lenyomja az árakat, csak mert jó akar lenni a vásárlóihoz. Arról nem is beszélve, hogy az olcsó tojással könnyebben dobálózik az ember, többet is tud vásárolni belőle. Akár egy egész szatyorral vihet magával, ha demokratikusan akar ünnepelni. Én persze azt mondom, magyar politikusnak magyar tojás jár, de ez nem vigasz a magyar tojástermelőknek.

Végeredményben az a baj, hogy a Demszky Gábor múzeumi kabátján látható folt valójában arra se alkalmas, hogy az utókor megtudja, milyen is volt a jó magyar tojás. Ha akad még valahol mutatóban kendermagos tyúk, vegyünk ki alóla egyet, és adjuk be valamelyik múzeumba. Hálásak lesznek. A kabátnál kevesebb helyet foglal.