Istenem.
Az az alkony.
A földbe döngölt örökzöldek.
A már üres úton horpadt pléhdobozok zörögnek.
Hasadt nejlonzacskók a bokrokon fennakadva.
Köpésbe ragadt csikkek a taposott fűben.
Istenem.
Ez a piszkos alkony
a hamis csillogású nappal után -
Mert semmi sem volt a híg fényben valódi:
sem a csődület, sem az ujjongás,
sem az integető pálmaágak
sem a fejhangon intonált hozsanna.
Egy álságos jelenet mozgatott bábjai voltunk.
Nem itt dőlt el a sorsunk.
Istenem.
Alkony van.
Kivérzett eufória.
A tömeg berekedt.
Vedel, zabál:
vacsorál.
a Tévé elé ül.
Új üvöltésre készül.
A "feszítsd meg" élvezetesebb.
A kereszthalál érdekesebb.
Istenem.
A nagypéntek a valóság.
Nem csap be engem.
A virágvasárnap illuzióját
engedd elfelednem.
Az utolsó boszorkány
A nőket eléggé jól ismerő férfiak hosszan tudnak mesélni arról, hogy a hölgyek, akikkel életük során dolguk volt, milyen nagy arányban vallják magukat boszorkánynak. Erre ők maguk – hallgatóságukkal együtt – csak mosolyogva legyinteni szoktak.
Isten és a fantázia tengelyén
Emléktáblát helyeztek el Marsall László (1933–2013) Kossuth-díjas költő, akadémikus egykori lakóhelyén, Budapesten, a XII. kerületi Schwartzer Ferenc utca 4. számú házon, szeptember 10-én. Ám a szerző írása mélyebb és több, mint puszta tudósítás.
Történelmi némafilmkockák
Szimfonikus költeményeket ihlető festmények, megzenésített versek, szoborba merevített történetek mintájára a közelmúltról mesélő fotókból nyert ihletet az író-újságíró Gazsó L. Ferenc, akinek kétperces tárcanovella-füzéréből felsejlik a zaklatott magyar XX. század.