Villan a tű, fut a fonál,
mennyet ölt a bukó madár.
vízben a hal, vajban a kés,
fut a testben a szenvedés.
*
Sétáltunk anyánkkal a házak alatt
Harminc éves ha volt
Szállt az illat, ment lefele a nap
Szállt felfele a hold
*
Kint hálhattam egy őszi éjjelen
nagyapámmal a nyájnál, a – „helyen”.
Néztem – néztem a szikrázó eget,
fejem felett,
azt a hatalmas
aranybányát, mely betölti az űrt.
Gyermek-szívem madárként verdesett.
„Alhass”
szólt nagyapám, rám-rám húzva a szűrt.
*
Gyötörte a rák, minden iszonyával
apám öt évig s ő dacolt vele;
és nem is halt bele,
csak egy esztendőben szegény anyámmal.
*
Élvezem, értem, mit a könyv tudat,
mit kép s szobor mutat,
mit síp és húr beszél.
De a természet – elragad:
kiránt magamból, ő is él,
ért ő is engem, jobban bárkinél.
*
Hüvelyk és mutató ujjam közé
Vártam lukjából az ürgét, jön-é?
Jött, rám nézett – ó az a tiszta szem! –
s elillant ujjaim közül ügyesen
de emlékezetemből még ma sem!
*
Szállnak már a légben
őszi füst–szagok.
Besóhajtom mélyen,
mint ki ifjan régen
öröme teljében
mindent elhagyott.
*
Nincs levele, nincs még csipetnyi zöldje
de csupa rózsaszín s fehér: csupa
virág a barackfa, a mandula –
lobog a fátyluk; mennek esküvőre.
*
Ipam – tanult fő – nyolcvankilenc éves.
Hogy mit szól általán a hosszú léthez?
Hunyorít, somolyog,
azt mondja, egyre jobb.
*
Messziről nézve békés csak a tó; itt
alant az a nagy kéklő nyugalom
éjt-nap zokogja a kőgátakon
megvigasztalhatatlan siratóit.
*
A Göncöl nékem nem szekér,
az éj
szép asztalán a tiszta tál
holdhoz a merítő kanál –
„Igyál, egyél”
kínál a csend.
Meríts egy tányér végtelent.
