Sok embert letartóztattak. Én voltam a fővádlott. Elkezdődtek a „tárgyalások”. A kínzások, a vallatások. A többieket előttem alázták meg: leöntötték őket mocsokkal, szurokkal, tomfákkal, viperákkal verték őket, karjukat, lábukat törték…
Engem először vallattak:
– Tüntetett? – kérdezte az egyik szögletes, gyűrött arcú verőlegény.
– Igen. Amikor kellett…
– Kellett?!
– Igen. Amikor én úgy éreztem…
– Úgy érezte?! – kérdezte egyre jobban megrökönyödve, egyre emeltebb hangon a kockafejű. – De mi tudjuk ám azt is, hogy miket beszélt maga ottan!
– Például ilyeneket mondtam: Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat, / hogy megszeressem a hóhérokat és imádkozzam ellenségeimért… Meg ilyeneket: Hiába volt himnuszi esdés, protestáló pátosz, / azóta sem áldás amit ránk oszt…
Ezzel nem tudtak mit kezdeni.
Kivittek a szabadba. Már sötét volt. Megnyugtatott az ég végtelen, csillagos burka.
Egy fémkockára ültettek, és kilőttek az űrbe. Iszonyú sebességgel és iszonyú magasságban száguldottam, a város, az ország felett. Két tenyeremet a kocka két oldalához szorítottam, és azt énekeltem: Hazám, hazám te mindenem… Meglepő volt, hogy nem estem le, és még meglepőbb, hogy tudtam énekelni... Zengett a hangom, és arcomba vágott a hideg szél. Jólesett.
Nem tudom, honnan és mivel vezérelték ezt a kockát, de egyszer csak megfordult, és száguldott vissza. Egyre közelebbről láttam, hogy a hegyen egy kivilágított bitófa áll. Pontosabban: egy halálos ítéletek végrehajtására alkalmas fémszerkezet. Az egészben volt valami színpadias, show jellegű…
A szerkezet két oldalán ült a népbíróság. Előttük nyomógombok.
A szerkezet alatt világító betűk és számok jelentek meg, mint egy sportcsarnok eredményjelző tábláján:
IGEN: 2074
NEM: 26 842
Így menekültem meg. Egyelőre.
