Madách látomásában e zord, jövőbeli körülmények között az emberiség tagjai falanszterekben laknak, az élelem és a feladatok szigorú beosztása a túlélésük záloga. Ez sem segít azonban, és civilizációnk mindenestől az enyészeté lesz, vágyainkkal, örömeinkkel, kultúránkkal és minden technikai találmányunkkal együtt. Az emberiség totális pusztulásának ez a váteszi képe olyannyira szörnyű, amelyre a magyar irodalomban a XX. század első harmadáig, azaz még hetven évig nincs példa.

Sokan sok szempontból elemezték Madách Imre korszakalkotó művét, amelyek közül egyik rendhagyó lehetőség a falanszter színt a korabeli magyar tudományos fantasztikus elemeket mutató utópiák kontextusában olvasni, megnézve hogyan illeszkedik vagy éppen lóg ki Az ember tragédiája a korszak hasonló témával vagy problémával foglalkozó alkotásai közül. Az irodalmi utópia a nevét Thomas More latinul írt művéről kapta, ám a cím azóta önállósította magát és elnevezésként olyan szövegekre vonatkozik, amelyek egy fiktív, térben és időben elhelyezett társadalmi rendet mutatnak be megfelelő részletességgel. (Az utópia pontos meghatározása természetesen ennél komplexebb, azonban az alapot Lyman Tower Sargent utópiakutató ezen megközelítése adja.)

Attól függően, hogy a kitalált világban a szociopolitikai intézmények, normák, emberi kapcsolatok az olvasó valóságához képest jobbak vagy rosszabbak, megkülönböztetünk eutópiát, antiutópiát vagy disztópiát. Utópia néven a köznyelv általában az eutópiát, azaz a pozitív elképzelésekkel rendelkező irodalmi alkotást érti. Ha az ábrázolt világ szignifikánsan rosszabb a világunknál, az a disztópia. Madách műve antiutópia, amennyiben a pozitív utópikus elképzeléseket a maguk működésében negatív hatásúként mutatja meg. Más megközelítések szerint azonban ezzel együtt tudományos-fantasztikus alkotás is.

Általában Madách születésével egy időre szokás helyezni a tudományos-fantasztikus irodalom létrejöttét, aminek oka, hogy a science fictiont más fantasztikus zsánerektől a tudományos (kvázi-tudományos), technikai gondolkodásmód különbözteti meg. Angolszász nyelvterületen a sci-fi történetét feldolgozó művek úgy hivatkoznak Mary Shelley Frankenstein című művére, mint az első sci-fi regényre 1818-ból. (Többek között az egyetlen magyarul megjelent, a tudományos-fantasztikus irodalom történetét bemutató mű, Brian W. Aldiss Trillió éves dáridó című műve is Mary Shelley-re hivatkozik ősanyaként.)

A klasszikus történet szerint doktor Frankenstein a szörnyet nem mágia vagy valamiféle misztikus csoda révén hozza létre, hanem egyedül a tudomány segítségével. A teremtő doktor karakterében a mai olvasó egy biomérnököt vagy biotechnológust sejthet, bár a történet során később a szerző nem használja (ki) a tudományban rejlő erőt, nem érdeklik a teremtésen kívül a benne adott egyéb dramaturgiai lehetőségek. Mary Shelley regénye ugyanakkor kifejezi az empirikus tudás és a progresszív technológiák XIX. században kezdődött (és azóta is tartó) gyors ütemű fejlődéséhez kapcsolódó büszkeséget, de még inkább a félelmeket és bizonytalanságokat.

Míg hagyományosan a Thomas More-féle utópiában a társadalom felépítésének bemutatásán volt a hangsúly, amelyben a tudományos-technikai háttér nem kapott szerepet, addig a tudományos-technikai fejlődés iránti érdeklődés a XIX. századtól egyre inkább az utópiák részévé válik. A második ipari forradalmat követően az elektromosság, az új infó-kommunikációs eszközök megjelenése, a levegő mint új élettér meghódítása és más találmányok miatt az utópia már nem kerülhette el, hogy a tudományos és technikai fejlődés kérdéseivel foglalkozzon, azoknak a társadalomra, az államszerkezetre gyakorolt hatását tartva szem előtt. Ezek az elméleti és gyakorlati technológiai felfedezések a világ egészét megváltoztatták, meghatározó elemévé váltak a mindennapoknak, illetve elkezdték átalakítani az emberek gondolkodásmódját és jövőről alkotott képüket. A század közepe tehát az utópiák vagy utópisztikus elképzelések egyik sajátos változatának, a tudományos-fantasztikus utópiák születésének időszaka. A megszülető alkotásokat leginkább az optimista hang jellemzi és elsősorban a pozitív következményekre összpontosítanak, amikor a korszak vívmányait extrapolálják a jövőbe.
Az utópikus irodalom a XVIII. századtól jelen van a hazai szövegek között. Tudományos-fantasztikus válfaja nagyjából az európaival hasonló utat járt be: mintegy harminc évvel Az ember tragédiája születése előtt kezdett formálódni. Neÿ Ferenc 1836-ban megjelent Utazás a Holdba című regénye az első magyar tudományos-fantasztikus művek között van. A léghajóval a Holdra utazó főhősök odafent csodálatos, a földinél technikailag jóval fejlettebb civilizációt találnak, amely egyértelműen utópisztikus. Ez a világlátás, miszerint a tudományos-technikai fejlődés kulcs a jobb, sikeresebb, boldogabb élethez, egyes kivételekkel, de általában jellemző a magyar tudományos-fantasztikus szövegekre is az első világháborúig. Olyannyira, hogy a „nagy magyar álom” kifejezéssel szokták leírni. (Sárdi Margit Utópisztikus társadalomképek sci-fi regényekben, 1870–1914 című tanulmányában – Múltunk 2008/4. – használja ezt a kifejezést a korszak magyar utópiáira.) Hogy mennyire általános volt a nézet, miszerint a tudományos, technikai fejlődés jobbá teszi majd mindenki életét, annak a legismertebb példája Jókai Mór műve, A jövő század regénye, amely Az ember tragédiája után bő tíz évvel született. A korszak köztudatában tehát Magyarországon is benne volt – még ha a politikai konszolidációhoz várni kellett is 1867-ig – a tudományos-technikai fejlődésbe vetett pozitív hit, az utópikus gondolkodás és egyfajta optimizmus a jövőt illetően. Madách mindezeket egyszerre használja fel és fordítja ki Az ember tragédiájában.

Érdemes alaposabban megvizsgálni a világot, amelyet Madách kitalált a falanszter színben. A jövőben járunk, bő kétezer évvel a szerző kora után, ahol a nap kihűlése miatt minden megváltozott, az emberek szigorú szabályok szerint élnek. Hogy a klimatikus változások hozzák el a földi civilizáció végét (nocsak, micsoda előrejelzés!), az Jósika Miklós 1842-ben megjelent Végnapok című elbeszélésében már szerepel. Csakhogy bár a Végnapoknak vannak tudományos-fantasztikus elemei, a mű egészében véve mégis inkább eszkatológiai hangvételű: a történések a bibliai apokaliptikus próféciákat idézik, s hiába a jövőkép tudományos-technikai alapon történő felvázolása, mégiscsak Gábriel arkangyal megjelenése kell a megoldáshoz. Az ember tragédiájában nem isteni végítélettel kell az emberiségnek küzdenie, hanem az életet a tudomány menti meg, Ádám és Lucifer utazása lényegében időutazás egy technológiailag fejlett jövőbe, nem éber álom vagy prófécia, legalábbis, ami a falanszter és az eszkimó színt illeti. Az utazók biblikus személyétől függetlenül tekinthetjük tudományos-fantasztikusnak e színeket – sokkal inkább, mint Jósika Miklós művét –, mivel kimerítik a sci-fi sokkal később megszülető definícióját.

Madáchnál a falanszter színben a Föld végórái felé halad, a hajdan élő állatok kihaltak, még a róluk való tudás is elveszett. Az élelem kevés, a földi erőforrások fogyóban. Ám az emberiség megszervezte a túlélését: lakó- és munkatelepekben él, szorgalmasan és egyéni érdekeit félretéve dolgozik a közös jövőért, amelynek alakításához felhasználja a tudomány eredményeit. „Most már egész föld a széles haza, / Közcél felé társ már most minden ember, / S a csendesen folyó szép rend fölött / Tisztelve áll őrűl a tudomány.” A túléléshez az emberiség szenet a levegőből nyer, míg fűtésre vizet használ, és bizony genetikai módosításokat is végeznek. „Él, ami hasznos, és mit ekkorig / A tudomány pótolni nem tudott: / A disznó és a birka, de korántse / Olyan hiányosan már, mint minőnek / A kontár természet megalkotá: / Az élő zsír, ez hús- s gyapjútömeg, / Mely, mint a lombik, céljainkra szolgál.” A tudós, akivel Ádám és Lucifer találkozik, bizakodó: „Ez a négy ezredév hát a mienk, / Hogy a napot pótolni megtanuljuk. / Elég idő tudásunknak, hiszem.” A kerekes gőzgépek szorgalmasan dolgoznak, s ez a technológiai fejlettség is tökéletesen megfelel a korszak sci-fijeinek. Sőt, a steampunk – ha retrospektív módon felcímkézhetjük ezt az elemét a Tragédiának – azóta is jelen van, s ma is hódít.

A Charles Fourier nevéhez kapcsolódó, s haladónak szánt falanszter-elképzelést ezen a ponton azonban Madách mindenestől kicsavarja: a tudományos-technológiai fejlettség megmenti az emberiséget, de milyen áron! Minden lakó egyformán kell öltözzön, valamennyiük fejét leborotválják, az embereknek nincs nevük, számokkal jelölik őket. Nincs haza, nincsenek nemzetek, az emberiség uniformizálódva küzd a túlélésért. A gyerekeket elveszik az anyáktól, az érzés nem számít (nem úgy, mint Fourier-nél), a gyakorlatias célok és konformitás rá van kényszerítve a társadalom minden tagjára. A kreativitást megnyirbálják, Luther még a tüzet sem pakolhatja meg érzései szerint, Michelangelo egyforma széklábakat farag. Hiányzik a szabadság. A tudomány nem az a megmentő, amelyet reméltek Madách kortársai. A tudomány és technika megfelelő elgondolás, de érzések nélkül nélkül elborzasztó. A tudós doktor Frankensteinhez hasonlóan életet akar teremteni, az élet lombikban történő előállításán munkálkodik. „Az organizmus titkai közel”. Azonban Ádám ugyanolyan ellenérzéssel nézi őt és munkáját, mint Shelley: „De hogyha sikerülne is műved, / Mi szörny lesz az, mi szótlan gondolat”.

Egyértelműen nem jó életminőséget, emberi körülményeket teremtő hely Madách falansztere, s gyakorlati létében kérdőjelezi meg magát az elképzelést, az eszmét is. A tudomány-technika fejlődése emberi tényező nélkül nem nagy magyar álom, nem a vágyott jövő felé tett lépés, hanem a világ pusztulásának egy eleme. Miközben a XIX. század végi tudományos-fantasztikus szövegekben megjelenik ugyanez a kétely, hogy a technika nemcsak javulást hozhat, azok mégiscsak az egyes elemekben rejlő veszélyeket emelik ki, és nem kérdőjelezik meg általában a jövőt. Az ember tragédiájának falansztere, s az azt követő eszkimó szín ebből a szempontból korát megelőző, hátborzongató tudományos-fantasztikus vizualizációja a jövőnek. Ennyire elkeseredett, pusztító antiutópiát sokkal később, a Nagy Háborút követően írtak a szerzők. De akkor már az első világégés zsigerbe vágóan megmutatta, mire használja az ember a fejlődés legnemesebb találmányait. Elpárolgott minden illúzió. „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!”

Nincs irodalomtudományi magyarázat arra, hogy Madách mely ponton, miért és milyen előzmények után engedte el a kezét az emberi civilizációnak a bizakodó kortársak mellett. Az egy évtizeddel korábbi vesztes szabadságharc? A börtönben töltött hónapok? Méltatlan válása, gyermekei megosztása, felesége megőrülése, a vágyott álmok totális pusztulása, a nógrádi birtokról csak távolról követett érthetetlen fejlődés képe? Mindegy is. A sci-fi lelkiismeretes zsáner: leválik írójáról, meglátja és igyekszik láttatni a tudományos-technikai fejlődés jó és rossz irányát egyaránt. Megmutatja a következményeket, nemegyszer felnagyítva. Az olvasóban felelősséget ébreszt a jövőért. Hogy küzdjünk és bízzunk.