Vannak mondatok az életben, amelyeket másoktól kapsz, de igazi jelentésük csak később, jóval később világosodik meg számodra. Nem felejted őket, mert így vagy úgy szíven ütöttek, akár igaznak tartod, akár nem. Leülepednek, feledésbe mennek, aztán egyszer csak atomvillanásként törnek elő, adott pillanatban talán az életed folyását is megváltoztatják. Lássuk csak!

„Kelecsényi a gimnáziumban maximum hármas lesz.”

Nem jósnő közölte, titokban. Az általános iskolai magyartanárnő mondta, valamikor hatodik-hetedikben egy órája végén, csak úgy lazán odavetve. Igaza lett, részben. Mert a gimiben tényleg elengedtem magam. Avagy engem engedtek el a felmenőim. Egyszerűen senki sem törődött velem. Csinálhattam, amit akartam. Már hetedik-nyolcadikban lógni kezdtünk tanulószobás barátommal, Miklóssal. A környékbeli mozikban, a Csokonaiban, a Bástyában, a Híradóban, na meg a Filmmúzeumban inkább meg lehetett találni minket, mint a suliban. Azért nyolcadik év végén majdnem jeles rendű lettem, fel is vettek a gimibe. Egy év múltán ott is folytattam a mozikalandozásokat. Megint akadtak társaim, Tibor és néha Jóska, akikkel végigültük a délelőtti előadásokat. A másodikos félévi bizimben pontosan négy darab elégséges érdemjegy virított, ötös semmiből sem.

Igaza lett hát a magyartanárnőnek. Meg is köszönném, ha még élne, küldenék neki dedikált kötetet.

„Mi van, élet királya?”

Csak ámuldoztam, ezt a mondatot nekem szánja? Éppen ő, a sikerekben gazdag múltat felmutatni tudó filmrendező. Ő, aki járt az „angyalok földjén”, és aki megszelídítette Latinovitsot? Szemében én lennék az Élet Királya? Merthogy ráadásul nagybetűvel mondta, ki lehetett érezni a hangsúlyából. Ritkán találkoztunk, sem ő, sem én nem éltünk a munkahelyünkön társasági életet. Illetve, lehet, hogy ő élt, csak olyan rejtetten, hogy nem tudhattam róla. Bár nem hinném. Úgy könnyebben lehetett a sikereket feldolgozni, hogy nem várta kollégái bókolását; és a bukást is meg tudta emészteni, bukott ugyanis egyszer, elég nagyot, Ady-filmjével indulhatott volna a legrosszabb magyar film versenyében, s pontszerző helyen végez.

Akkor nem hittem neki. Eltelt azóta legalább negyedszázad, egész emberöltő. Sokszor eszembe jutott a mondata. Még hogy élet királya – akár kicsi, akár nagy kezdőbetűkkel: aztán rájöttem, igaz, mégis. De az ilyesmit mindig utólag tudja meg az ember.

„Nekem te sehol sem vagy útban.”

Alig-alig találkoztunk. Egy tudományos intézetet vezetett, és álláskeresőben majdnem a főnököm lett. Rossz hírű helynek számított az a krisztinavárosi palota. Onnét indult máig tisztázatlan utolsó útjára a poliglott műfordító, ám nem ezért mondtam le a felkínált kiadványszerkesztői munkáról. Általában igyekeztem kibújni a kötött munkaidővel vagy/és pluszfelelősséggel járó feladatok alól. Így nem lettem korábban népszerű-tudományos filmstúdió-vezető, sem egy újjászervezett artkino programigazgatója.

A mondatot jóval később kaptam ajándékba. Mindegyikünk futotta versenyét az idővel, a szakmával, az elfogadásért, a sikerért vagy csak a kudarcok kerüléséért. Ki több, ki kevesebb eredménnyel. Ő a Petőfi-versenyszámban indult, én Krúdy Gyula nyomait ütöttem bottal. Néha-néha összefutottunk valamelyik nagyobb könyvtárunkban. Voltak olyan hónapjaim, hogy akár ideiglenes lakónak is bejelenthettek volna a budavári Palota patinás termeibe. Mégsem ott mondta, hanem egy másik könyvtárban, ahol a folyóiratok állványa és a polcok között egyszerre csak egy olvasó fért el. „Útban vagyok?”, kérdeztem tőle. Akkor ajándékozott meg a fenti válasszal.

„Hol van ilyenkor az író magában?”

Kérdésnek hangzott, nem állításnak. Lehet, hogy szó szerint másként hangzott, de így őrizte meg a memóriám. A lényeget találta telibe, mindegy is a szórend. Évtizedekkel ezelőtt hangzott el, s csak évek múlva esett le az a bizonyos húszfilléres, ami ma semmit sem ér, csak a kérdés igazsága.

Történt, hogy egy ismerős Krúdy-gyűjtő elirányított egy másik gyűjtő leányához, aki megmutogatta nemrég elhunyt édesapja kollekciójának becses darabjait, könyvtárgyait és más dokumentumait. Miközben én rajongva nézegettem az anyagot, bukott ki belőle a kérdés. Tudott egyet-mást rólam, így azt is, hogy nemcsak a gordonkahangúval foglalkozom, hanem más publikációk, novellák, regények fölé-alá ugyancsak kinyomtatták a nevemet. Szíven ütött a kérdés, kisvártatva válaszoltam tehát a nálam nem sokkal ifjabb hölgynek valamit. Tereltem. Mellébeszéltem – kicsit. Az is lehet, hogy nagyon. Nem mondtam az igazi választ, mert nem tudtam, mert erre a kérdésre nem lehet választ, azaz jó választ adni.

Miért krúdyzom, amikor más dolgom, feladatom, hivatásom, szenvedélyem is van, ami több és jobb ennél a bündlizésnél. Ja, hogy nem tudják, mi az a bündlizés? Bélyeggyűjtők argója: leáztatni, szárítani, rendezgetni, dédelgetni – ilyesmi.

Minden gyűjtés – pótcselekvés. Minden gyűjtemény – hiányos. Csak magadból szakíthatsz ki olyan részt, amely az egésszel szemben is megállja a helyét.

Évekkel később, mikor a hölgy feltűnt a közösségi oldalon, megírtam neki, milyen sokat köszönhetek egykori kérdésének. Azt hiszem, értette.

„Qrva jó a könyved.”

Semmilyen közeli kapcsolatban nem álltunk egymással. Szerettem a filmjeit, némelyikért rajongtam. Egyszer még védelmembe is vettem egy trehány szófosóval szemben, amikor az téveszméket közölt legszemélyesebb mozgóképes önvallomásáról. Egyszer meg, a stúdiótanács tagjaként, nem éppen rajongó véleményt mondtam egy szinte teljes egészében műteremben felvett alkotásáról. Egyszóval: nem lettünk barátok, ezt már a köztünk lévő apa-fiú időtávolság sem támogatta.
A magyar mozgóképes mustrák folyton vándoroltak, helyszínről helyszínre. Mikor már végleg a főváros tette magáévá a rendezvényt, sokáig egy iparcsarnok hodálya adott otthont a szemlének. Itt zajlott egy könyvbemutató beszélgetés, amelyre ő is megszólaló vendégként érkezett. Szembe jőve köszöntünk egymásnak, kezet nyújtott, és akkor mondta, amit mondott. Nemrég jelent meg az azóta többször újraírt és újranyomtatott magyar filmkalauzom. Később Balázs Béla-díjjal is megtisztelt a magasságos kitüntetésosztogató szerv, de erre a mondatra, az ő mondatára büszkébb vagyok.

„Elmentél ezek közé vattának?”

Nagyon haragudtam érte, egészen pontosan arra, aki mondta nekem. Régi ismerősként tartottam számon, ha nem is barátként. Egy kiállításmegnyitó előtt tette föl kérdésként, választ nem várva, úgyhogy nemigen volt időm vitába szállni vele. Különben nem is lehet egy efféle kérdésbe foglalt, megállapításba rejtett nehezményezéssel vitatkozni. Aki mondta, az enyémhez hasonló szellemi pozícióból tette – s ha egy mondat cselekvés is, akkor ez egészen biztosan annak számított.
Sokszoros lábjegyzetek kellenének most, próbálok azért némiképp tömör lenni. Kik azok az „ezek”? Miért lennék „vatta”? S hová is mentem én?

Ezek a lányok és fiúk: a Szépírók Társasága.

Vattaságom az volna, hogy a tagjuk lettem.

Mentem, és nem is egyedül, nagyjából száz-egynéhányan léptünk ki egyszerre az Írószövetségből, majd csatlakoztunk – tömegesen – a másik testülethez.

Az írókolléga ezt nehezményezte. Megsértődtem. Hogy én vatta lennék? Tudható, mit jelent ez a szó – itt nem gyógyszertári értelemben jött elő.

Persze ennek az állításnak egy korábbi, az én sértődésemnél súlyosabb, valóságos esemény szolgáltatta az alapját. Ám e megjegyzés fényénél figyelmen kívül hagyható annak a költőnek nem éppen versírói akciója. Az ajándék mondat, mert később az lett belőle, nem erről szólt. A múló évek során a kérdezve állítás komolyra fordult: kiderült, valóban csak vatta lehettem ott, ahová léptem. Tízvalahány év után – sokára vagy nem? – levontam a szükséges következtetést. Kiléptem onnét is, és ezt egy véletlen találkozás során el is mondtam a jóstehetséggel megáldott kollégának.

De hol a hetedik?

Nos, az nem szabályos mondat, csak egy betűszó. Vagy inkább egy rövidítés. Szalonképes vagy nem, le kell írnom. Miért ne tehetném, hiszen szerepel egy nagy magyar regényben.

Kiejtve: „elefes”. Durvábban: LFS.

Ezt kivételesen nem élőszóban, hanem írásban kaptam. Ha egy recenzens meg a folyóirata nem átallotta közleménye címében kinyomtatni, akkor én mit szégyenkezzem a felidézésén. Szégyenkezzen az, aki kiötlötte és közölte, s most nem a katonaiskolai argó használóira gondolok. Elvégre mi, civilek nem vagyunk semmilyen drillnek elszenvedői. Vagy mégis?

Hagyd a fenébe, súgja másik – jobbik? – énem. Igaza van. Csak arra vagyok kíváncsi, kapok-e még efféle kulcsmondatokat maradék éveimben?