Földközi présház
Igazán megtette volna
az az ajtótlan,
kőből rakott enyhhely –
a nyers asztallal, a priccsel.
Faltövön olajpréssel,
ciszternával.
Odafenn, harmattalan
égő magasban,
ladanumok ámbrájában,
kéken égő sók
lagúnája felett.
Tengermély hány álmát
hordhattad volna föl
pelaszg falaidra:
virradó, nyugvó napok,
kisdeden piruló kaprik,
szellők színeivel?
Hisz nem volt vágyad,
ez egy. Ahol otthonod,
oda ne vendégségbe
járj. Még ha éggé
duzzadt ajakkal,
ujjongva fogadnak is
útszélre csordult
levendulák.
Időről időre.
Akár a földközi,
röpke nyári zápor.
Úgy futhattál át
aranyzölden tűző
aleppókba
rekkent pitvaron:
megfürödve,
még tündöklőbben
illatozzon mögötted a táj.
Hágd legmeztelenebb
csúcsaid! A szív
szava ez. Tengerbe majd,
napra gyúlt test, ünnepe fénynek,
úgy zuhogj alá! Mint kacagó
gyöngyét fogadnak,
villantottad méhe gyümölcsét.
Gyújtottad smaragdra,
ibolyára rózsás karjait,
hús gorgói virágállatát.
Ültél remegő
gyanták kámforában.
Zengted, égi tűz, deled
mannakabóca dalát.
És újra csak
vissza. Ismét csak
elölről – te légy az otthon.
Ég, hullámzó hegy.
Tenger. Kert s a ház.
Utóének
Ma felgyújtalak, én szerelmem.
Kimarlak, tenger színt, időt,
vakító fehérre. Így oldalak
ciszternám vizében.
S itt, villanyos, villányi délen,
villózó szirmok, üvegszárnyak közt,
szőlővirágok menyegző-illatában:
könnyű ecsettel kezemben,
füttyögve meszelem örökségem.
Gyermekkori szőlő, vályogfalaid –
szív prése, házad.
