A püspöki udvar úgy gondoskodott papjai védelméről, hogy gyakran helyezte át őket újabb és újabb parókiákra. Ha híre jött, hogy forró már a talaj valamelyik lelkész lába alatt, eldugta azt egyik vagy másik hegyaljai faluban, egyszerű, becsületes parasztok közé küldte, ahol még ismerték, szerették egymást az emberek, s besúgó csak ritkán akadt. Tudta a püspök, hogy hosszú a hatalom keze, mindenhová elér, de azokba a családi közösségekbe, amelyben itt éltek az emberek, nehezen tudott csápjaival behatolni. Ezeresztendős hagyomány szokásrendje úgy védte őket, mint teknősbékát a páncélja. Egyszerű, nyílt válaszokat kaptak a lódenkabátos ügynökök, ha megpróbáltak nyelvet fogni, hagyjanak békét nekünk, mondták, nem értünk mi a magas pólitikához, kapa, kasza, villa való a mi kezünkbe, nézzék, milyen vastag, milyen kérges a bőr a tenyerünkön, nem akarjuk, hogy a pofánkon is olyan legyen.

Az áthelyezési sakkjátszma következtében került Bálványkő falvára Imreh Tas református lelkész a családjával. Szép, fiatal felesége, Ida és két süldő leánykája, Bella és Bíborka szállt ki az autóból, amikor megérkeztek. Tudtak az érkezésükről, a presbiterek és a falubíró hófehérbe öltöztettek egy csapat leánykát, mindeniknek a kezében hatalmas virágcsokor, alig fértek el azok a tiszteletes asszony és a két leányka ölében, s röviden, darabosan szólott Bara János, a bíró:

– Isten hozta kigyelmeteket a mi kicsi falunkba, tiszteletes úr. Érezzék otthon magukat.

Ennél cifrább ceremóniát nem ismertek. Kezet ráztak a papi család minden tagjával, s bekísérték őket a parókiára.

– Valamikor nem volt szegény falu Bálványkő – mondta a bíró. – Kényelmes, tágas papi lakot építettek apáink az Isten szolgájának, itt
úgy élhetnek, mintha az Úristen markában lennének.

– Nem vágyunk mi sokra, János bácsi – felelte a pap. – Remélem, érti a képes beszédet, mi az emberek szívében akarunk lakni.

– Hát az könnyű es, meg nehéz es. Tisztösségös embört béfogadunk mi szempillantás alatt, de a kétszínűek heába próbálkoznak.

Több szó nem esett, véget ért a fogadás, hazamentek a vendéglátók, s az Imreh család megkezdte a csomagok behordását, kibontását, a szobák feldíszítését. Fekete kerámiák, finom porcelán manufaktúrák, Hollóházi, Herendi, Zsolnay dísztárgyak, vázák, tányérkák, csészék kerültek elő a bőröndökből, búgócsiga héját és más csecsebecséket helyezett Ida a sokfiókos komód tetejére, a falakra néhány eredeti festményt, a tiszteletes beakasztotta palástját a sifonérba, a Bibliát a hálószobában, a széles ágy melletti éjjeli szekrényre tette, mert egy vagy két példabeszéd felolvasása nélkül nincs nyugodt alvás. A leánykák, Bella és Bíborka is megtalálta hamar minden holmijuknak a helyét.

Békésen hajtották párnára a fejüket az első este.

Áldott, puha éjszaka ereszkedett le az égből a parókiára.

Az új pap jövetelére pezsegni kezdett a falu. A bíró és a presbiterek nyelve megoldódott, fájéntos népek ezök, mondták, s úgy néz ki, nem békepap, inkább olyan régimódi. Ha nem egyéb, meghallgatta imánkat az Úristen.

S valóban csoda történt. A pap, a papné s a két leányka kettéhasították a szürke eget, fény hullt a magasból, felderült az emberek arca, s mintha a járásuk is megváltozott volna, szaporábban lépkedtek, fejüket felemelték, szemük járásával hamarabb megtalálták egymás tekintetét.

Az első vasárnap begyűlt az egész falu a templomba, a falu lányai s a fiatal menyecskék nem a szószékre meresztgették a szemüket, hanem a tiszteletes asszonyt és a lányait mustrálták, kikerekedett a szemük a jó ízléssel szabott ruhákon, mennyivel másabbak ezek a leánykák, mennyivel szebb ez a papné, sóhajtották, hiába bölcselkednek a vének, hogy nem a ruha teszi az embert, csak irigyelni lehet ezeket a városról idepottyant fehérnépeket.

S attól a naptól kezdve megindult a faluban egy különleges asszonyforradalom. Kezdték szégyellni az addig viselt koszos, gyűrött szoknyát, blúzt kötényt, gyakrabban mosakodtak, s ha vásáros napokon a közeli városba mentek, pontosan olyan kelmét, vásznat, selymet vásároltak, amilyent Idán, Bellán és Bíborkán láttak, s Marika, a falu szabónője elment a parókiára, megkérte a papnét, aggassa fel a ruhákat a fogasra, plajbászt és fehér ívlapot kért, jó rajzos volt, s a rajzok alapján otthon olyan pompás ruhakölteményeket szabott, varrt, hogy csődület támadt a varrodájában.

Csodálkozott a pap, hogy nem az ő prédikációja mozgatta meg a falut, hanem a divatos gúnyák, de Ida, a feleség azzal csendesítette, ne nyugtalankodj, Tas, meglátod, eljön a te időd is, a koponyákba később rak fészket a gondolat. Egyelőre mi, asszonyok mozgolódunk, ezt legalább nem üldözik a lódenkabátosok, csak olyan ez, mint a szappanbuborék, csillog, villog, aztán szétpukkan.

De azért örült a papné, hogyne örült volna, mindegy, hogy mivel, csak éppen férkőzzenek ezeknek az embereknek a bizalmába, ki tudja, hányszor csalódtak, hányszor csapták be őket, átokszó náluk, ha valakire azt mondják, nadrágos ember.

– Ha már így van – gondolta – ha a divat lenne az a keskeny hágcsó, gyenge palló, ami egyelőre összeköt minket az ő lelkükkel, akkor megpróbálom visszaadni azt, ami az övéké, ami elhomályosult, kiment a divatból, már-már szégyennek számít. Tegyünk pluszjelet mínusz helyett a divat szó elé.
Végigjárta a falut, főleg azokat a családokat látogatta, amelyekben férjhez adandó lány is volt, s arra kérte őket, vegyék elő a kaszten legalsó fiókjába elrejtett népi rokolyákat, a csipkegalléros, fodros kézelőjű blúzokat, a piros, fekete szegélyű lajbikat és a pompás rokolyákat, piros csizmákat.
Minden ilyen útjára elkísérte a két lánya, s hol az egyik, hol a másik családnál arra kérte a gazdasszonyt, engedje meg, hogy a lányai, Bella és Bíborka magukra ölthessék ezeket a régi gúnyákat.

Még a papné sem gondolta volna, hogy ekkora hatást vált ki az emberekből ezzel az ötletével.

Kívánatossá vált a megunt holmi!

A városról jött kisasszonyokon úgy állt a blúz, a lajbi, a rokolya, mint a borús, felhős égen a szivárvány, szokatlan volt, furcsa, s mégis szemet, lelket gyönyörködtető.

Két-három hét után virágoskert lett a templom, hol az egyik padsorban, hol a másikban tűnt fel egy-egy lány, fiatal menyecske népviseletben, úgy sorjáztak, ahogy a vadrózsabokron rendre kipattannak a bimbók, s szétnyílnak a sziromlevelek. Még a hajlott hátú vénemberek is elérzékenyültek, amikor a padsorokban az egykori, a régi Bálványkő falvával szembesültek. Az ő fiatalkorukban jártak ilyen pompás viseletben a lányok, asszonyok.

– Szappanbuborék ez – motoszkált Ida fejében a gondolat –, tovább kell lépni, tettek kellenek ide, Tas újabban a szószékről a cselekvés evangéliumát hirdeti, az apostolok cselekedeteiből idéz részleteket, s áthallásos példabeszédeiben arra figyelmezteti a gyülekezetet, óriási veszély az elzárkózás, a begubózás, elborít a por, a hamu, a törmelék, ha csak a múltat siratjuk.

Okos asszony volt Ida, pszichológiát végzett az egyetemen, úgy ismerkedett meg a férjével, hogy mindketten elmentek egy Nyugaton élő magyar filozófus előadására, aki Kierkegaard tételeit taglalta. Az egyetem rektora harcolta ki az engedélyt, felvilágosodott gondolkodó volt a rektor, nagy tudása és műveltsége előtt meghajolt a hatalom.

Ida és Tas órák hosszat sétáltak az egyetemi város parkjában, vitatták, szétszálazták a dán filozófus tételeit, elsősorban azt az intelmét szívlelték meg, hogy a személyiségnek vigyáznia kell, ne fossza meg a történelem az etikus cselekvés szabadságától. Addig szabad egy ember, mondták akkor mindketten, amíg etikus.

S lám, egyéni sorsuk úgy alakult, hogy most, az Isten háta mögötti falucskában tovább kell vinni a fáklyát, honosítani kell itt, a Kárpátok lábainál a híres dán filozófust, a szántóvetők nyelvén kell elmondani azt, hogy az egyén az abszolút szabadságát Isten kegyelme nélkül soha, sehol nem találhatja meg. Valahogy be kell lopni a gondolatot, azt, hogy a híres angol drámaíró, Shakespeare ,,lenni vagy nem lenni" dilemmájával szembesül minden földi lény, s mivel pap vagyok – mondogatta feleségének Tas –, átfogalmazom a teológia nyelvére a lángelmék tanítását: ha elfogadom a világ Urát, akkor vagyok, akkor létezem, s ha nem fogadom el, nem vagyok, akkor nem létezem. Tömören fogalmazva: a mennyek Ura maga a lét.
Az apostolok cselekedetei a Biblia legszebb fejezete, azt a törvényt vési kősziklába, s írja a kor falára, hogy a tettnek kézen fogva kell járnia a morállal, különben elkerülhetetlen a szakadék, a mocsár, a süllyedés.

Milyen könnyű mindezt kimondani, s milyen nehéz megvalósítani. Az emberek a hétköznapok taposómalmában nem érnek rá filozofálni, a megélhetés, az érvényesülés hajtja őket, mondják is gyakran, nem az a fontos, ami kijön a szájon, az a fontos, ami bemegy.

Ida, a papné élete minden szakaszában szerepelt a színpadon, énekelt, szavalt, táncolt, asszonykorában rendezett is, tapasztalatból tudta, jellemformáló ereje van annak, ha valaki lázas izgalommal néz szembe az ezerszemű közönséggel: a tisztítótűz hatásával ér fel az.

– Próbálkozom a színjátszással – mondta az urának. – Minden ember szeret legalább fél fejjel kiemelkedni a tömegből, s nincs jobb hely erre a kiemelkedésre, mint a színpad.

– Jól van, kedvesem, fogj hozzá, vágj bele, láss munkához, de azt te is tudod, hogy az előadásaidat a lódenkabátosok is látogatni fogják.

– Tudom, hogyne tudnám – mondta a papné –, de Thespis kordéján éppen úgy el lehet rejteni a lázító gondolatot, mint ahogy te elrejted prédikációidban a szószéken. Nevezz pogánynak, mégis azt mondom, nincs különbség a kordé és a szószék között.

A kényszerűségből elhagyott kisvárosban Ida a Légy jó mindhalálig regény dramatizált változatát adta elő truppjával. A rendezői példány a kezében volt, tudta kívülről a darabot, súgóról sem kellett gondoskodni. Ilyen tapasztalatok birtokában itt is hozzáfogott a rendezéshez.

A műkedvelő színjátszás lelke a szereposztás. Ezen áll vagy bukik minden.

Ida figyelni kezdte a gyermekeket, a templomkert nagy füves kertjében gyűltek össze focira, labdajátékra, az utcán pitykézésre, vallásórára is jártak többen, azt a férje csak a templomban tarthatta, be nem tehette a lábát az iskolába. Tas rendszerint felolvasott egy történetet vagy példabeszédet, és arra kérte a gyermekeket, meséljék el saját szavaikkal, amit hallottak.

Kiváló próbatétel volt!

Egyik gyereknek kigyúlt az arca, másik belesápadt, a harmadik dadogós lett, néha bele is sültek, itt, a faluban nem volt szokás beszéltetni a gyermekeket, a gyermeké a hallgass – volt a jelszó.

Két-három hét után összeállt a szereplők névsora, de óriási volt a gond: senki nem vállalta Nyilas Misi szerepét. A fiúk megközelíthetetlenek, félszegek, makacsok voltak, olvasni is csak szótagolni tudtak, le kellett mondani róluk.

– Eljátssza a Misi szerepét Bíborka – mondta egyik este Ida a férjének. – Beöltöztetjük, kikenceficéljük, a haját rövidre vágjuk, s a hangja éppen megfelelő.

– Nem lesz botrány ebből? – kérdezte a pap. – Nincs szokva a falu ilyen bátor vállalkozásra.

– Hozzászoknak. Ha azt mondtad, asszonyforradalom, akkor legyen az. Bíborka fog állni a barikád tetején.

– Ő lesz a magyar Gavroche?

– Jó a humorod, édes uram. De ha te annak fogod tartani, ám legyen az.

Tágas kultúrháza volt a falunak. Ott folytak a próbák. A felolvasópróbákat már akkor megkezdték, amikor a szereplőknek még csak háromnegyede volt meg. A papné mondta kívülről a hiányzók szövegét.

Egy hét után jelentette be Ida a színjátszó csoportnak is, hogy lány fogja játszani Nyilas Misi szerepét. Mégpedig az ő lánya, Bíborka. A faluban a fiúk vagy túl kicsik, vagy már változik a hangjuk. Nem nagy ribillió ez, mondta, híres filmekben is játszottak már fiúszerepet kislányok.

Zúgott a falu. Másról sem beszéltek, csak arról, hogy a tiszteletes asszony fiút csinált a lányából.

De semmi nem állíthatta meg a papné forradalmát. Régi, képes újságokból, a Tolnai Világlapjából kikeresték a korabeli ruhamodelleket, s a művészhajlamú szabónő pompás nadrágot, posztóujjast, sapkát varrt, a női szereplőknek felöltőt, szoknyát, köntöst, blúzt. Nagyon belelendült, mert az édesanyát ő alakította.

A gyermekekkel nem volt különösebb gond. A felnőtt szerepekre Ida kiválogatta a falu színe-javát, senki nem tagadta meg a kérését, sőt, még féltékenység is felütötte a fejét, versengés alakult ki.

De egy szerepnél elakadtak. Falusi ember nem alakíthatja a nagy hírű Debreceni Kollégium igazgatójának a szerepét. Nevetséges lenne.
Egyik este, amikor lefeküdtek, halkan, csendesen megszólalt a papné:

– Te leszel az igazgató. A Debreceni Kollégium nagyméltóságú igazgatója.

– Mit beszélsz, Idám?

– Rád osztottam ki ezt a szerepet.

– Csak nem ettél bolondgombát? Eszednél vagy te, édesem?

– Igen, eszemnél vagyok. Vagy megmented az előadást, vagy óriási lesz a bukás. Tudom, befalaztak titeket a szép, méltóságos palástba, de ez a befalaztatás több mint ötszáz évvel ezelőtt történt. Megváltozott a világ, szerelmem, a lelkésznek is ki kell lépni az emberek közé, együtt kell lélegzeni velük.

– Nekem mondod? Egyebet sem csináltam felszentelésem óta, a híveim gondját-baját osztom, intézem, rendezem.

– Az nem elég. Életmódot kell váltani, ha ők színpadra lépnek, miért ne léphetne a lelkészük is?

– Idám, édes lelkem! Püspöki engedély nélkül nem tehetem meg ezt a – ahogy mondod – nagy életmód-változtatást.

– Felmegyünk ketten a püspök úrhoz, és engedély kérünk rá.

Úgy illant el a csend, nyugalom, a béke a bálványkői parókián, mint ahogy elillan a kék ibolya illata virágzás után.

Tas nem vállalta az autó vezetését – nem vagyok olyan lelkiállapotban, reszket a kezem, mondta, emiatt vonatra ültek, hajnalban indultak, már délben a püspöki székhelyen voltak.

– Engedd meg, drága uram, hogy először én beszéljek, aztán ti is összedughatjátok nagyokos férfifejeiteket.

– Nemcsak megengedem, kérlek is rá. Én, a szónoklás mestere, csak dadognék, azt sem tudom, hogy kezdeném, mit mondhatnék.

Először volt feleségéhez mogorva Imreh Tas tiszteletes úr.

Azonnal fogadta őket a püspök. Mindkettejüket megölelte, hellyel kínálta, milyen öröm, mondta, hogy kiléptetek megszokott világotokból, remélem jó híreket hoztatok havasaljáról.

– Igen, jó híreket hoztunk, püspök úr – szólt Ida. – A legjobb hírt, mégpedig azt, hogy a falu befogadott, megszaporodtak a hívek a templomban, tűzbe mennének Tasért az emberek.

– Hát ez valóban jó hír! Ennél jobb hírt nem hozhattatok volna. De gondolom, nem azért tettétek meg a hosszú utat, hogy ezt elmondjátok nekem.

– Így igaz, püspök úr. Nemcsak ezért jöttünk. Próbára tett minket az Úristen, különös, furcsa próbatétel előtt állunk. Illetve csak az én drága uram, Imreh Tas áll nagy próbatétel előtt.

– És mi az a próbatétel?

– Én vagyok a bűnös, püspök úr. Én vagyok az édenkerti Éva. A falut először a népviselettel bolygattam meg, utána a színjátszó mozgalommal. Betanultuk a Légy jó mindhalálig színdarabot, s elakadtunk, mert nincs olyan személy, aki találó és méltó lenne a Debreceni Kollégium igazgatója szerepének eljátszására. Én nem kevés töprengés, nem kevés tusakodás után, a férjemre, Imreh Tas református lelkészre osztottam ezt a szerepet. Azért jöttünk, hogy erre a fellépésére a püspök úr engedélyét kérjük.

Nagy csend támadt. Nézték egymást, Tas lehajtotta a fejét, Ida bátran, csillogó, reménykedő szemmel nézett a nagyméltóságú személyre.
Öt feszült, kínos perc telt el. S akkor megszólalt a püspök:

– És te, atyámfia, Imreh Tas, hogy viszonyulsz ehhez? Bizonyára hatalmas vajúdásokat élsz át. Nem hétköznapi cselekedet pap létedre falusi színjátszók közé vegyülni.

– Több az, mint vajúdás – szólalt meg végül Bálványkő papja. – Úgy érzem, ördögi kísértet játszik velem, az Úr Jézust kísértette meg így a sátán a pusztában. Ha nem egy olyan drága lélek terelt volna erre az útra, mint a feleségem, szóba sem állnék senkivel. De mi egy test, egy lélek vagyunk, kérem püspök uramat, ne hagyjon engem további kételyekben fetrengeni, a kérést hallotta, önnek sem lehet könnyű, mégis arra kérem, határozzon helyettem, s én abba belenyugszom. Soha nem megy le a kő a lelkemről, halálomig nyomni fog, hogy én így elhárítottam a döntés felelősségét.

– Abban igazad van, atyámfia, hogy nagy, nagyon nagy, sőt óriási felelősség dönteni. Mellbe vágott engem az a történet, amit kedves feleséged előadott, akkora az örömöm, amekkora az aggodalmam. Végtelenül örülök annak, hogy úgy viszonyulsz a faluhoz, úgy gyakorolod szent hivatásodat, mint igazi pásztor. De számomra sem világos, hol vannak a hivatásod határai. Meddig terjednek azok? A papi tekintély megőrzése végett mintaszerű életet kell élned.

Különösen a pap magánélete nem lehet más, mint tükör. Az a tükör, amelyben megpillanthatja magát a hívő. Mit csináljak, atyámfia? A döntés felelőssége alól felmentelek, nekem akkor is engedélyt kell adnom egy ilyen fellépésre, ha nem kéritek azt. Nem élek elefántcsonttoronyban. Tudom, mi zajlik a világban. Tudom, megváltozott az élet, megváltoztak az emberek. Ami ezelőtt egy-két évszázaddal tabu volt, az most nyílt tér. A két almafa, amelyről a Biblia szól, kivirágzott. Kérlek titeket az Úr Jézus nevében, ne mondjátok meg senkinek, milyen bűnös gondolatok motoszkálnak a püspök fejében. De ne rejtőzködjünk el az édenkert rejtelmeiben. Nézzük csak meg, mekkora lépés lenne az, amit meg kell tenned, atyámfia, Imreh Tas. Drámáról van szó, jeles, az egész nemzet által ismert drámáról, amelynek címe fennen hirdeti Krisztus legnagyobb parancsolatát, a jóságot. Vajon teljesen más a lelkipásztor hivatása, mint a drámaíróké? A reformáció nem légüres térben keletkezett, s a tanítások sem csak a szószékről hullottak alá. Sztárai Mihály prédikátor uram hitvitázó drámái és Bornemisza Péter Magyar Elektrája nélkül nem született volna meg a magyar színműírás. Otthon vagyunk a műfajban, akárcsak a szépen zengő zsoltárok erdejében is.

– Így hát, kedves atyámfia, Imreh Tas – folytatta a püspök –, vállald a sorsodat, Ádám is vállalta annak idején Éva tettének következményeit. Vállald el a szép és felemelő szerepet a színpadon, ismerem Móricz munkáját, minden nagyságot, méltóságot, jóságot, tudást belegyömöszölt az igazgató alakjába.

Ida felugrott, meg akarta csókolni a nagyméltóságú püspök úr kezét, de ő nem engedte, magához szorította a házaspárt, és némán sírtak.
Mindhárman sírtak.

A bemutató előadás fergeteges siker volt. Tömve volt a kultúrház nagyterme, már akkor tapsvihar tört ki, amikor először felhúzták a
függönyt. Alig tudtak a botcsinálta színészek megszólalni.

Másodszor akkor szakították félbe tapsviharral az előadást, amikor színre lépett a papjuk. Állt Imreh Tas tiszteletes a színpadon, nem akart szűnni a tapsvihar, és ő állt délcegen Bocskai-kabátjában, élesre vasalt pantallójában, úgy állt, mint végvári vitéz a vár fokán. Vigyázott arra, ne törjenek felszínre az érzelmei, tudta, itt most nem könnyekre, hanem okos, higgadt bölcsességre van szükség.

A záróakkord, Nyilas Misi nagyjelenete a fegyelmi bizottság előtt megrázta a közönséget. Bíborka sziporkázott Nyilas Misi szerepében. Hangja süvített, mint a parittyakő. A véd- és vádbeszédet alig lehetett hallani, hangosan sírt a közönség. Ezt senki nem mondta ki, azt senki nem fogalmazta meg, csak a lélek mély áramlataiban játszódott le: velünk is így bánnak, minket is úgy aláznak meg a lódenkabátosok, mint Nyilas Misit a debreceni kollégiumban.

Azt is látta mindenki, hogy a leghátsó sorban két lódenkabátos ült, végig jegyzeteltek.

Egyedül csak az ő szemük nem volt könnyes.

 

A nyitókép csak illusztráció, nem a novellában szereplő művet adják elő a rajta szereplők.