Szép volt a vidék, a vízmosásokat és az árkok vonalát benőtte a fa, máshol foltokban szántó, legelő, olyan volt, akár egy középkori térkép. Csak ott vadult el a táj, ahol az elköltözöttek Isten számába és a vadak szájába hagyták a mező egy részét, ott kecskeszakáll, ökörfarkkóró, ördögszekér, bogáncs, szamártövis termett bőven. A szegénység fiadzik, mondták a faluban, s legyintettek a kezükkel. Szemük sem rebbent, ha a papjuk magyarázott nekik, s kitartásra, vállalkozásra biztatta őket.

– Heába törjük magunkat, tiszteletös úr. Nem mi kormányozzuk ezt a sanyarú világot. Maga is tudja, volt itt ómagyar világ, osztán egy kurta magyar világ, s most van esmét román világ. Nem vetünk belé tíz-húsz évet, s lesz cigányvilág. Hát emián nem érdemös erőlködni.

Sokat gyötrődött az ilyen bölcselkedések miatt Gere Hunor, a pap. Okos professzorok oktatták a teológián, amikor végzett, kezébe nyomták a diplomát, s elküldték ide, ebbe az isten háta mögötti faluba. Akkor mondta a rektor:

– Tudást vigyél a népnek, fiam, és tanulj bölcsességet tőlük. Évszázadok tanúja magyar népünk, azt hasznosítani kell.

Igen, hasznosítani kell, ha nem volna olyan kegyetlenül igaz, és nem volna olyan ágas-bogas a népi bölcsesség – gondolta. Mit lehet kezdeni azzal a csupasz igazsággal, hogy a szegénység fiadzik? Itt, Gyöngyöstelkén egyetlen szólásmondásba sűrűsödik a nép bölcsessége: fiadzik a szegénység. A falu alsó és felső végén a putrikban úgy szaporodnak a cigányok, mint az üregi nyulak, s a magyarok egyenként vagy csoportosan szállingóznak városra, egyesek a községközpontba. Mindenünket ellopják ezek a cigányok – mondták –, hiába dolgozunk, tavaszra már nincs kenyerünk. Ez volt a keserű válasz, ha a pap marasztalni próbálta őket.

S valóban nagy volt a baj. Mert bár tudta ő is, mint mindenki, hogy a cigányok sem egyformák, vannak műveltek, mesteremberek is sokan, de nekik nem ilyenek jutottak. Földműveléshez nem értettek ezek, haszonállatot nem tartottak, egy-egy sovány, lompos kutya ugatott az udvarokon, a napot heveréssel töltötték, tetvésződtek, s ha volt boruk, pálinkájuk, akkor ittak. A gyermekeiket nem keresztelték meg, a fiatalok nem az Úr asztala mellett kötöttek házasságot, s fogalmuk sem volt Isten létezéséről.

Ez fájt Gere Hunornak a legjobban. Itt, a keresztény Európa közepén pogányok élnek. Nem tudták a cigányok, mi a pogányság, de ha azt mondja a tiszteletes, akkor ők azok. Pogányok. Hátha az valami rangot jelent?

Nem látszott sem a külsejükön, sem az életmódjukon ez a pogányság, olyanok voltak, mint minden más szegény ember, de ha a csecsemő születése után nem részesül a keresztvíz szentségében, akkor pogány.

– Talán csak az én tudatom rögeszméje ez? – elmélkedett a pap. – Vajon nem egy olyan hagyományról van szó, amit meghaladott az idő? Főleg városon más népek sem keresztelkednek, mégsem nevezik őket pogányoknak. Miért pogány a cigány, miért nem pogány a magyar vagy a román?

Álmatlan éjszakái voltak emiatt Gere Hunornak.

Volt egy íratlan törvény a faluban. A cigányoké a faluvége, onnan nem jöhettek beljebb. Nem is érezték volna jól magukat. Zavarta őket a rend, a tisztaság. Sok évszázad, talán több évezred formálta őket ilyenné. Magukkal hozták keletről a lomposságot.

Ez a törvény is bomlani kezdett. Az elköltözések miatt mind több és több ház ablakát, ajtaját deszkázták be, az udvarokat fölverte a gaz, a sáncárkok iszappal teltek meg, ezért az esővíz nem tudott lefolyni, a szép, pompás magyar falu huhogó baglyok, kóbor kutyák tanyája lett.

Mintha csak erre vártak volna a cigányok. Volt, aki engedéllyel vagy szerződéssel, volt, aki foglalással költözött be a falu belsejébe, még az egykori bíró háza is a kezükre került, igaz, azt egy lókupec alacsony áron megvette.

Amilyen mértékben fogyott a magyar lakosság, olyan mértékben szaporodtak a cigányok. Ez a templomban mutatkozott meg leginkább, gyérült a gyülekezet, néhány öreg támolygott fel a lépcsőkön, egyik húsvétkor már csak két öregasszonynak szolgáltatta ki Gere tiszteletes az úrvacsorát, Jézus testét, vérét kenyér és bor formájában.

Törvény kötelezte az embereket, csak romáknak szabad szólítani az egész falut elözönlő népséget. Ezt, persze, senki sem értette, mi közük nekik Rómához, csak hallomásból tudják, hogy ott székel valamilyen fényes trónuson ülve a katolikusok vajdája.

A templomot egykor kisebb dombra építették, gyöngyszem, unikum volt ez az Árpád-kori műremek, hetekig, hónapokig dolgoztak a városról jött régészek, restaurátorok, mert a fehér mészrétegek alatt festményekre bukkantak, a híres lovagkirály, László alakja került elő, amint üldözi a lányrabló kun vagy besenyő vitézt, az oltár fölötti mennyezeten István, a király emeli magasba a koronát, de voltak bibliai jelenetek is.

Hosszas beszélgetések folytak a papi lakban, mert Hunor szállásolta be a vendégeket. Hömpölygött a sok téma múltról, történelemről, építészetről, ilyenkor hatalmas feszültség keletkezett Gere Hunor tiszteletes lelkében, mert pillanatra sem lobbant ki az agyából az ő környezete, a félmeztelen cigánypurdék, a szennytől, alkoholtól bűzlő férfiak, a rendetlen asszonyok képe vibrált benn, a lélek képernyőjén.

– Ők is emberek – gondolta.– S mégis egy más, egy különös világban élnek, nem izgatja őket a nyomor, sőt táncolnak, hejehujáznak, dínomdánom az életük, ha ételhez, italhoz jutnak. Miért e különbség?

Egy nő is volt a restaurátorok között. Flóra. Csendes volt, szőke, mélázó tekintetű, ritkán vett részt a férfiak heves szócsatáiban.

Egyszer, amikor éppen a falu népéről, vagyis a cigányokról vitatkoztak, és filantróp elméleteket állítottak fel, csendesen megszólalt:

– Lehetne kezdeni valamit velük, ha akadna egy ember, aki erre szánná rá az egész életét. Az elmélet fabatkát sem ér, tettre, cselekedetre van szükség.

Nagy csend támadt. A művelt, pallérozott elméjű társaság tagjai elakadtak. Már jól ismerték a falut, tudtak Hunor kínjairól is, de képtelenek voltak leszállni a szellem, a tudás, a műveltség rózsaszínű felhőiből a földre. Hallgattak.

Hetekig tartott a képek restaurálása.

Kezdetben öntudatlanul, az ártatlanság varázsköpenyébe burkolózva indult meg a két fiatal, Gere Hunor és Benedek Flóra közti kapcsolat. Még barátságnak sem nevezték, de már erjedt a must, forrt a bor.

Hunor huszonhat éves, Flóra huszonkettő volt, amikor itt, a világ végén megismerkedtek. Mindketten nekifeszültek már az egyetemen az élet legnagyobb próbatételének, a házasságnak, de félbemaradt. Hatalmas cezúra mindenki életében a stúdiumok vége, és a kihelyezés.

Hunor gondolni sem mert komolyabb kapcsolatra, hisz itt van a nyakán a sok száz cigány. Nincs a világon egy nő, aki belemászna ebbe a slamasztikába. A fehér ember őrült sebességgel halad előre, de ők, a cigányok megrekedtek a középkorban, talán az ókorban.

Tisztában volt mindezzel Flóra, de jelentkezett a legszebb dac, a szerelmes fiatal lányok és fiatal fiúk csak azért is megmutatom attitűdje.
Hosszasan, némán meditáltak mindketten.

– Mi lenne – gondolta Flóra –, ha éppen itt találnám meg az életem értelmét? Kétszer felvételiztem festészet szakra, nem vettek föl, ezért lettem restaurátor. Uramisten, mekkora téma ez a falu: pufók cigánypurdék, cifra, fodros szoknyás asszonyok, nagy kalapos férfiak! Milyen bátor színeket használnak a putrik meszelésekor! Lila az egyik, hupikék a másik, vászonra valók. No, és a papjuk? Bizony jóképű srác Hunor, s nem számít, hogy református lelkész. Sőt! Már a mestersége is jóságra kötelezi, s manapság olyan kevés a jó ember. Kiröhögik azt, aki a jóságról prédikál. Gyermekkoromban megtapasztaltam, mit jelent az, ha elnyomják a nőt. Apám erőszakos, kemény ember volt, otthon is vezérigazgató, nemcsak a munkahelyén, anyámnak pisszenni sem volt szabad, engem akkor ölelhetett, csókolhatott, ha csak ketten voltunk. Olyankor fölemelte a kötényét, azzal törülgette a könnyeit. Félig a bánat, félig az öröm könnyei voltak.

– Istenem – elmélkedett Hunor –, miért szabadítod rám a kísértés ördögét? A fiadat megkísértette a sátán, az egész világot ígérte neki, de ő Isten volt. Én gyenge, gyarló földi halandó vagyok, nincs elég erőm ellenállni, s ha eluralkodik szívemben, lelkemben ez a hatalmas érzés, csak szenvedést hozhat rám. Flóra a város, a nagyvilág lánya, úri élethez szokott, szemét csípné a putrik szalmafödeleiből kiáramló füst, orrát csavarná a büdösség. S ennél még nagyobb baj lenne az emberek ítélete. Mit mondana a világ? A cigányok papjához ment hozzá feleségül a vezérigazgató lánya!

A szerelemhez bátorság kell. Soha nem fog kifakulni az emberben a remegő érzés, ha párválasztásra határozza el magát.

Flórában gyűlt össze hamarabb ez a bátorság. Nagyon prózai, hétköznapi cselekvésekkel adta tudomására a társaságnak, hogy ő itthon van a parókián. Elfoglalta a konyhát, főzött, takarított, összeszedte a rendetlen férfiak ruháit, kávét szolgált fel, tett-vett a hálószobákban, a pap háziállatokat tartott, nyulakat, juhokat, tyúkokat, ott is megjelent, magot szórt, lucernát tépett, összeszedte a tojásokat. Egy idő után elfelejtette, hogy ezzel neki valamilyen szándéka volna, beletemetkezett egy szép, hasznos életbe, egy önmagáért való életbe.

De viharos hatással volt Hunorra a viselkedése. Néha szólt, ne fáraszd magad, Flóra, nem ez a te hivatásod, de aztán titkolt ujjongással beletörődött, jobban mondva tudomásul vette azt, hogy itt a szerelem bokra vert gyökeret.

A templomban a restaurálást csak szürkületig tudták végezni, mert nem volt villany, ezért hamarabb vonult vissza a társaság, s egy ilyen kora estén Hunor meghívta Flórát egy sétára:

– Ebben a szerény, kicsi faluban – mondta – legszebb hely egy gyalogösvény a szőlősdombok alatt. Gyakran sétálok azon, érzem, gondolat rak fészket az agyban, nemes érzés keletkezik a szívben. Gyere, Flóra, menjünk végig azon, mert úgy érzem, mondanivalónk van egymásnak. Magamban Emmausz útjának nevezem, görög nyelven hévízforrást jelent a szó, hátha a mi számunkra is csoda történik, s gejzír bugyborékol fel a lelkünkből. Ne nevess ki, a Bibliából tudom, végül is pap vagyok.

És elindultak az emmauszi úton.

Némán haladtak egy ideig, a nap már lenyugodott, feljött a vacsoracsillag, s akkor egyszerre moccant a kezük. Hunor kinyújtott keze a Flóra kezével találkozott.

Még évekkel később is, amikor már házasok voltak, amikor már négy gyerek hancúrozott a parókia udvarán, azt állították, ez volt életük legszebb pillanata.

Az esküvőjük sem volt közönséges. A pap önmagának nem vezetheti le a házasságkötés templomi szertartását, a szomszéd falu lelkészét kérték meg, de a hírre jött a vidék minden papja, a teológia tanárai közül hárman, élükön a rektorral, felemelő volt a sok palástos férfi felvonulása, a képzőművészeti egyetem restaurátoraival, a szülőkkel, a rokonokkal megtelt a templom.

A szertartást végző pap prédikációjában az élet megújulásáról beszélt, beleszőtte a gyöngyöstelki falfreskók jeleneteit, hasonlóan újul meg az élet az esküvővel is, mondotta, jöjjön felszínre ebben a házasságban az elmúlt gyermekkor, az ifjúkor minden szépsége, és fakasszon Jézus Úr utatok mentén sok, nagyon sok melegvízforrást.

Érdekes volt a falu cigányságának a viselkedése. Senki közülük be nem tette a lábát a templomba, de köréje gyűltek, hallgatták az orgonaszót, s amikor kivonult a násznép, úgy nyílt szét a tömeg, mint Mózes népe előtt a Vörös-tenger.

Délután a lakodalmas asztalhoz járult a vajda, és egy göndör szőrű, fehér bárányt hozott ajándékba.

– Legyen ezután a mi papunk, tiszteletes úr – mondta.