Egy rendszert kétféleképpen lehet megdönteni: vagy hosszú évek kitartó aknamunkájával, behatóan tanulmányozva a gyenge és támadható pontokat, hatékony csapatot toborozva és mozgatva a cél érdekében, vagy pedig művészi virtuozitással egy csapásra, isteni szikrától hirtelen megvilágosodva, vadnyugati magányos lovasként egyedül. Ha még csak hétéves az emberfia, értelemszerűen ez utóbbi jöhet szóba.
Éppen betöltöttem hetedik életévemet, már csak pár hónap választott el az iskolába menéstől, amikor a családi konzílium úgy döntött, előtte még gyorsan óvodás kell legyek. Szokjam az ottani fegyelmet, az óvónénik rekcumozását, éljek társasági életet a többi lurkóval, szóval vegyem fel a szagot, milyen az emberi együttélés rendszere. Ma úgy mondanák, szocializálódjam.
Addig jórészt nagyanyám nevelt, azon a környéken, ahol lakott, csupa idős néni meg bácsi élt, gyerek ritkán mutatkozott. Már egész jól beleszoktam az öregek tempós életébe és gondolkodásmódjába, néha úgy éreztem, hatvan-hetven év élettapasztalatának súlya nyomja vállaimat. Ha Rózsika néni a szomszédból panaszkodott, hogy mostanában megint szúr a mejje, szakszerűen el tudtam sorolni, milyen gyógynövények főzetét igya, s naponta hányszor, ha meg a vénasszonyok tanácsában arra terelődött a szó, hogy Pali bá ismét részegen ment haza az éjjel, senki nem csóválta nálam keserűbben a fejét: ez a Pali, ez a Pali, én nem tudom, mi lesz, ha így folytatja! S akkor, tessék, adjam klasszisokkal alább, váltsak hirtelen ovis szintre! De hétévesen még vérlázítóan kevés beleszólása van az embernek a saját dolgaiba, tiszteletbeli nyugdíjasból így lettem kezdő óvodás.
Azt már első nap észrevettem, hogy az óvónénik irányító és karhatalmi testületén kívül működik ott még egy árnyékkormány is, amely nagycsoportos óvodások megtermettebb egyedeiből áll. Nevezhetném klikknek vagy gengnek is, amelyet egy rövidnadrágos, enyhén túlsúlyos alfahím dirigált. Akkor még nem ismertem ezeket a kifejezéseket, de a lényegükre ráéreztem. A banda keményen kézben tartotta az ovisélet azon részét, amelyre az óvónők figyelme nem terjedt ki. A játékszerek kiosztásánál is mindig elöl álltak, ők vették el a legjobb játékokat. Egyáltalán, ha épp nem volt jelen óvónő, elvettek mindenkitől mindent, amire kedvük szottyant: csokiszeletet, színes krétát, matchboxot és a legjobb helyeket a homokozóban. Ráadásul az alfahím az óvoda igazgatónőjének unokaöccse volt, elnézően bántak vele, nem érte meg beárulni. Különben is megtorolta volna. Hatalmi szervek érdek-összefonódása – de akkor még erről sem hallottam. Sok mindent tanulhatott az oviban az ember, ha nem is neveztek néven mindent. Nem kell mindig tudja az alany, mi történik vele és miért, elég, ha érzi a bőrén, úgy jobban figyel, és odaadóbban igyekszik alkalmazkodni.
Velem azért elkéstek, a rendszer már nem tudott rendesen bedarálni. Szegény óvónők nem is sejtették, hogy személyemben mekkora kaliberű felforgató elem érkezett a körükbe, nemsokára kezdődik a bomlasztás. De egyelőre csak figyeltem, kicsit megszeppenve, mint egzotikus vidékre vetődött utazó, kit váratlanul bennszülöttek vesznek körül. Próbál békésnek látszani, s drukkol, hogy ne egyék meg. Csak később veszi át a prímet, és ismertet meg a vadakkal mindenféle civilizációs firlefrancot, míg egészen ki nem fordulnak ősi rendjükből és magukból.
Már az első játékórán sokat tanultam a bennszülöttektől. Ilyenkor igazgató-óvónéni osztotta ki a játékokat. Mint egy női télapó, hátán nagy zsákkal lépett a terembe, élvezve, hogy a gyerekek ugrálnak körülötte, és követelik kedvenc játékaikat. Szerette kéretni magát. Aki leghangosabban könyörgött és csápolt a kezeivel, meg is kapta, amit kért. Végül mindenki kapott valamit, a kevésbé könyörgők-csápolók a maradékot. A madárfiókák közül is az kapja a legkevesebb hernyót, aki nem képes nagyra tátani a csőrét.
Nem ismervén még a viszonyokat, nem vettem részt a télanyó körüli tolongásban, előkelő idegenként félrevonulva szemléltem a lármás jelenetet. Az alfahím volt a leghangosabb, felfigyeltem arra, amit kért. A fiúcskák építőkockát meg kisvasutat követeltek, a kislányok babáért és babaházért esdekeltek. Az alfahím viszont egy olyan szót mondott, amit addig nem hallottam: a baszkulántot, a baszkulántot! Építőkockáim voltak odahaza, kisvasút, baba és babaház nem érdekelt. De mi az ördög lehet a baszkulánt? Ha ennyire könyörög érte a vezérürü, nem lehet rossz dolog. Kihasználva, hogy én voltam az új fiú, és az óvónénik aznap kicsit kedveztek nekem, amikor a dirinéni felém nézett, bánatos képpel, mint akinek épp elvették a fél kiflijét, én is mondogatni kezdtem: a baszkulántot, a baszkulántot!
Meg is kaptam, de nem telt örömöm benne. Kiderült, a baszkulánt egy billenős rakterű teherautó, illetve annak játékváltozata, a szó a román nyelvből került az erdélyi magyarba. Játékként is nagy darab monstrum volt, méla undorral néztem. A matchboxok sem érdekeltek, hát még egy ilyen ormótlan szörnyeteg! Ráadásul az óvoda játékkészletében csak ez az egy példány volt belőle, az alfahím hamarosan vészjóslóan meg is állt előttem:
– Kell neked a baszkulánt?
Hétévesen is tudja az ember, tulajdonképpen azt kérdik tőle: ideadod-e vagy szétverjem a képedet? Amúgy sem kellett a baszkulánt, ha tudom, mi az, el sem kérem, hát derűsen válaszoltam:
– Dehogy, vigyed nyugodtan.
Alfahím hökkenten állt, nem erre számított. Vagy betojik az új fiú, és fancsali képpel átadja a baszkulántot, vagy behúz neki egyet, és elveszi tőle. Mindkét változat kedves a számára. Errefel egyik sem, hanem új fiú értéktelen kacatként lemond a baszkulántról, közben derűsen néz. Legrosszabb, hogy még egy jót behúzni neki sincs ok. Alfahím baszkulánttal kedvetlenül balra el.
Engem máris megtanított az óvoda két dologra: egy, hogy mi a baszkulánt, kettő, hogy amiért más odáig van, az nekem esetleg nem jelent semmit. Akkor még nem is pedzettem, milyen sarkalatos tudnivaló az utóbbi. A felnőttek sincsenek mindig tisztában vele, időnként mindenfélét próbálnak ráerőltetni másokra. Néha magukra.
Tőlem telhetően én is igyekeztem viszonozni az oviban nyert tudást, volt is mivel. A költészetet kedvelő óvónénik alkalomadtán rövid verseket tanítottak nekünk. Bevillant, ilyeneket én is tudok. Pali bá, mikor józan volt, megtanított párra. Nagylelkűen osztottam meg kis sorstársaimmal, elégedetten figyeltem, hogy ők is önzetlenül továbbadják. Csak az óvónénik lettek ingerültek, mikor valamelyik kislegényen váratlanul erőt vett a költészet, és elrikkantotta magát:
El bámbó, el bámbó,
lecsúszott a bugyi meg a mejjtartó!
Pali bának mind ilyen bugyis meg mejjtartós versei voltak. Ha leszámítjuk a berúgásait, jó fej volt az öreg, néha adott egy lejt cukorkára. Az óvónők versikéiből egy sem jut már eszembe, de Pali bá mondókái kitörülhetetlenül megmaradtak az emlékezetemben. Tudhatott valamit az öreg, amit az óvónők nem.
Kicsit későn lettem óvodás, nem tudtam egészen komolyan venni a dolgot. A tiszteletbeli nyugdíjas státusom után főképp. De sok ága-boga van az óvodás létnek is, akadt valami, amitől elkapott a gépszíj.
Az egyik terem falát nagy méretű táblázat foglalta el, minden ovis polgár saját jelével ellátott oszloppal szerepelt rajta. Virág, gomba, cica, mókus, labda, karika – ilyesmik különböztették meg a táblázat oszlopait, már nem emlékszem, az enyém mi volt. Konzultálva a többi óvónővel, igazgató-óvónéni nap mint nap ezekbe az oszlopokba rótta bele kis országa kis alattvalóinak minősítését: aki jól szerepelt, piros pontot kapott, aki rossz fát tett a tűzre
vagy mulasztott valamit, az feketét. Nyilvános erkölcsi bizonyítvány volt ez a táblázat, egyfajta publikus káderlap. Napjában többször összeverődtünk alatta, számba venni, miből mennyink van, hogy is állunk pontilag. Persze, a régi motoros ovisok rendelkeztek a legtöbb piros ponttal, de csak egy-két jó kislány akadt, akinek úgy volt sok pirosa, hogy közben egyetlen fekete sem csúfította el az oszlopát. Nem szerettem volna úgy élni, mint ők, de a fekete nélküli rengeteg piros pontjukat én is sóváran mustráltam.
Talán mert új fiú voltam, még pontok nélküli, dirinéni dupla igyekezettel osztogatta nekem a piros pöttyöket. Engem is elkapott a hév, rátettem pár lapáttal, minél több pirosat akartam bespájzolni. Egyetlen fekete nélkül! Legjobb úton voltam, hogy stréber csigaként egyre feljebb araszoljak a piros pontokkal pettyezett nyálkás emelkedőn. A rendszer nemcsak fente a fogát – már tátotta is rám a száját.
Dirinéni egyik hét végén arra utasította ovis alattvalóit, hogy hétfőre mindenki hozzon magával tűt, meg egy tekercs fehér és egy tekercs fekete cérnát. Hozzá egy darabka vásznat is. Hétfőn kézimunkaóra lesz, meg fogunk tanulni varrni.
Nyomban megfeledkeztem az egészről. Jött a hétvége, ami hétévesen olyan hosszú, mint egy rövidebbecske örökkévalóság. Ki gondol az örökkévalóság végére? Csak hétfő reggel jutott rémülten eszembe a tű, cérna és darab rongy. Nagyanyám azzal jött, hogy mért nem szóltam előbb? Akkor vett volna fehér és fekete cérnát. Mert van ugyan egy-egy tekercs mindkettőből, de azokat nem adja, speciális anyagból valók, nem lehet eljátszani őket. Különben sem maradhat cérna nélkül a ház. Majd vesz később a boltból rendes, hétköznapi cérnát, holnap bevihetem az oviba.
Az én szememben nagyanyám volt akkora tekintély és hatalom, mint bármilyen igazgatónő, kiváltképp odahaza.
Elfogadhatónak tűnt, hogy felülírja az óvoda úrnőjének ukázát. Reméltem, dirinéni is elfogadja. Nem fogadta el. És az óvodából nézve nagyanyám már nem is tűnt olyan hatalmasnak.
Hétfő reggel az oviban cirkusszal indult az élet. Közel fele az odajáróknak nem hozott tűt, cérnát és textíliát. Vagy kifelejtette valamelyiket. A hétvége lebegő örökkévalósága velük is elfeledtette a földhözragadt hétfő piti elvárásait. Dirinéni nagy patáliát csapott, nem fogadott el semmi kifogást. Tömegével kerültek fekete pontok a táblázat oszlopaiba, sokan kettőt-hármat is inkasszáltak. Olyan sírás-rívást azóta sem hallottam. Hagyján, hogy potyogtak a könnyei azoknak, akiknek kijutott a feketepont-esőből, de mert a sírás ragadós, sokan bőgtek olyanok is, akiket meg sem büntettek. Kétségbe voltam esve én is. Immár nagy fekete pont rondította az én káderlapomat is.
Leginkább az keserített el, hogy ezután már gyűjthetek akármennyi piros pontot, többé soha nem lesz makulátlan az oszlopom a táblázaton, mindig ott rusnyálkodik benne a fekete. Hát érdemes akkor küzdeni tovább, élet így az élet?
Körülnéztem. A teremben magába roskadva zokogott, sírt vagy legalábbis szipákolt mindenki. Magunkra voltunk hagyatva egészen. Dirinéni meg a többi óvónő kimentek valahova, hagyták az elkárhozott lelkeket pácolódni saját levükben. De közben odakint sziporkázva sütött a tavaszi nap, s mintha minden énekesmadár a nyitott ablak előtt mutatta volna be tudományát. Túl szembeötlő volt a különbség. Szinte meglepődve konstatáltam, hogy tulajdonképpen nem fáj semmim. Tulajdonképpen minden rendben van, a napsütés és a madarak odakint, nagyanyám odahaza. Akkor meg mi a gond? Hogy egy nyanya légypiszkokat vitt fel egy kartonra a falon?
Nevetséges. Annyira, hogy hangosan el is nevettem magam. Elmúlt a lidércnyomás. Csodálkozva gondoltam arra, hogy én magam űztem el.
Nem álltam meg itt. Frissen jött megvilágosodásomból siettem részesíteni másokat is. Elszánt agitátorként terjesztettem az eszmét: ha dirinéninek az a mániája, hogy telepöttyözze a fali táblázatot, kit érdekel? Ha úgy hozza kedvünk, mi magunk is pöttyözünk rá egy adagot! Könyökünk sem fáj tőle!
Előbb a mellettem ülő fiúcska hagyta abba a szipogást, és mosolyodott el, majd mások is csatlakoztak. Minél többen lettünk, annál könnyebben ment a maradék pityergők felvidítása. Nemsokára abbamaradt minden sírás, előbb kuncogás, majd hangos kacagás víg lármája töltötte be a termet. Szerencsére a nevetés is ragályos.
Dirinéni mérgesen sietett vissza a terembe: mi folyik itt? Gyorsan kiosztott még két-három fekete pontot, de döbbenten látta, nincs hatása. Az egyik újonnan lepontozott vihogva kérte, tegyen pár pontot a homlokára is, ezen ismét kacagni kellett. Mintha ördög bújt volna belénk, nevettünk mindenen, minél bosszúsabbak lettek az óvónők, annál inkább. Az a nap már a miénk volt. Valami átszakadt, és nehezen betömhető rés keletkezett a rendszer falán.
Az sem tudta elrontani a kedvemet, hogy dirinéni rövid nyomozás után kiderítette, ki az értelmi szerzője az egésznek, s hazamenésig sarokba állva kellett töltenem az időt. Egy valamirevaló forradalmár megszenved az elveiért. De akkor még nem tudtam, hogy tulajdonképpen mártír vagyok, nem is vettem komolyan a dolgot. Hátra-hátrafordultam, és vigyorogva sutyorogtam a többiekkel: ha dirinéninek az a mániája, hogy sarokba állít, kit érdekel? Könyököm sem fáj tőle!
Másnaptól, persze, helyreállt a rend. A felnőttek mindig helyreállítják, vagy azt hiszik. Maradt annak a napnak az emléke, amikor a felnőtté válás irányába terelgető, piros és fekete pontokon alapuló szamárvezető táblázat minden tekintélye és komolysága odalett. Meg azoké, akik ilyen táblázatot szolgálnak. Hiszen komolyan venni csak a sziporkázó napot és a hangversenyező madarakat lehet. S talán az örökkévalóságot speciális cérnával körülfércelő nagymamákat.
/Indulókép: Óvoda. Kompozit: Grabberraster/
