Talán csak az a pár csepp vér
a szív fölött, mintha onnan –
talán csak az, hogy véget ér.
Egy vers talán, ami nem tud
semmit és bársonyon fekszik,
csak a kés, azt nem érti, csak
a vér, hogy miért. Ki volt? Ki
karcolta meg szív fölött? Ott
lenn hulló bálnacsönd, sírás.
Vadul kopogó gesztenyék.
A gyönyörű égbe lőttem
nyilam, tudom, a képzelet
végtelen, a gyönyörű ég
zuhanni kezdett lefelé,
a gyönyörű ég a múltban
rám zuhant, sírtam évekig
hiába, fűszál élein
véresen. Ha egy rózsaág
hozzám ért, dőlt a bokámból
a vér. Tüske, gyönyörű ég
zuhant belém: a képzelet
ragyogva sír a semmiért.
Eszement hosszúak azok a délutánok és
esték, mikor véletlen ott maradsz valakivel
a zápor vert teraszon, még nyári kocsmaszagban,
pad reccsen túlsúlyos férfiak alatt, zajosan
gúnyolják pohárral, korsókkal a korszellemet,
vaskos viccekkel hoznák zavarba a gyönyörű
nőket, áldást intenek a betérőknek, hívnak
pezsgőre, pilisi találkozóra, istenek
ők, gyönyörű nők suhannak át a köpéssel telt
terasz babérkoszorús traktusán, dió likőrt
permetez hajuk, mikor egy ifjú, ki issza már
italuk rég és napszemüvegén az alkonyi
napnak múló tüze ég, isteni férfiakhoz
szól, ügyvédek csiszolt, váratlanul éles nyelvén:
ti balgák, kik ily trikóban ültök rózsalugas
rejtekében, rólatok úgy tartják, minden napra
nem jut gyönyörűség a női szívektől, a szex
nektek immár nyomorúság. Isteni férfiak,
egymásra borulva, ránk szakadó szívverésben
értetek koccan a csorba pohár, mindörökre!
