Nem véletlenül jegyezte meg számtalan tisztelőinek egyike, Krasznahorkai László, hogy „Szörényi László esetében minden leírásnak híja van, mert az ember, aki megpróbál megragadni valami lényegest, épp a gazdag adottságok miatt folyton elhibázza. Vagy üres, amit mond, vagy részleges…” Aki csak egyszer is találkozott Szörényivel személyesen, képernyőn vagy írásain keresztül, tudja, hogy e bizonytalanság nem véletlen.

Még ha évszázadokkal ezelőtti elfeledett művekről, szerzőkről szól is, akiket rajta kívül senki sem olvasott, még ha látszólag olyan apró filológiai problémákat tárgyal is, amelyek rajta kívül első pillantásra senki mást nem érdekelnek, rövidesen kiderül, hogy azok feltárása, bemutatása nagyon is mai kérdésekhez vezet.

Nála ugyanis a múlt mindig jelen idejű,

és a legapróbb részletek is mozaikszerűen illeszkednek egy nagyobb, általános érvényű történetbe. Olyan elbeszélésbe, amelynek mi magunk is a szereplői vagyunk. Fiatalkori emlékeként idézte: „Mindig az izgatott legjobban, hogy a műben miért olyan valóságosak a figurák, és hogy az a valóság, amit ők igazságként árasztanak magukból, és áttörnek századokon vagy évezredeken keresztül, mint mondjuk a Biblia történetei vagy az antik irodalom alkotásai, miért hatnak olyan frissnek, mintha tegnap keletkeztek volna, mitől olyan hihetők és reálisak a maguk problémáival, mintha körülöttem, velem történne az egész.” Ez a kezdeti, szenvedélyes érdeklődés azóta sem lankadt, és kutatásainak irányát is mindmáig megszabja.

A történelem elbeszélhetősége, a kulturális tradíciók folytathatóságának problémája, tudjuk, mindenkor aktuális, ám abban a korszakban, amelyben Szörényi pályája indult, különösen az volt. A diktatúra évtizedeiben közelről megtapasztalhatta, hogy a történelmi és a napi szinten zajló tragédiák elhallgatása és letagadása miféle hazugságokba sodorja nemcsak az egyéneket külön-külön, hanem az egész nemzetet. Az ezzel való szembesülés és e traumák örökségének a felmérése szinte minden tevékenységében megnyilvánult, ami aztán értelemszerűen tette őt gyanússá és rendszeridegenné. Ugyanakkor épp az a műveltség védte meg őt az egzisztenciális ellehetetlenítéstől és önfeladástól, amely műveltséget és hagyományt a hatalom negligálni próbált, nemritkán sikerrel.

Szörényi már a hetvenes évektől puszta jelenlétével

cáfolta környezetének és idővel a diákjainak (beleértve e sorok íróját is), hogy a bennünket körülvevő cinizmust és reménytelenséget komolyan kellene vennünk.

Anélkül, hogy hirdette volna, evidenssé tette mégis, hogy az a le- és megtagadott másik, szellemi Magyarország, amelyről például Ottlik is beszél, minden reálisan létező politikai berendezkedésnél létezőbb és reálisabb, sőt egyedül érvényes; mondhatni, személyes szabadságunk, függetlenségünk egyedüli garanciája.

Szörényi László 1945. március 22-én született Budapesten. 1968-ban végzett az ELTE latin–görög–iranisztika szakán, s azóta munkatársa az MTA, majd HUN-REN BTK Irodalomtudományi Intézetének. 1973-tól tanít a szegedi egyetem bölcsészkarán, emellett hosszú évekig órákat tartott az ELTE Eötvös József Collegiumában. 1991 és 1995 között nagykövetként szolgált Rómában, 1997-től 2012-ig az Irodalomtudományi Intézet igazgatója volt. Egyetemi tanár, az MTA doktora, a szegedi Klasszika Filológiai és Neolatin Tanszék emeritus professzora.

Díjak:

Toldy Ferenc Emlékérem (1989)
Széchenyi Emlékérem (1991)
Sabatia Ter-díj (Nápoly, 1993)
Arany Páfrány-díj (Bologna, 1994)
József Attila-díj (1999)
Olasz Köztársasági Érdemrend, parancsnoki fokozat (2002)
Arany János-díj (2009)
Klebelsberg-díj (2009)
Széchenyi-díj (2011)
Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2016)
Mészöly Miklós Emlékplakett (2018)
A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2019) 

Saját függetlenségének megőrzéséhez régi példákat keresett és talált, mikor visszanyúlt azokhoz az epikai mintákhoz, amelyekkel mások már nemigen foglalkoztak – különösen a neolatin eposzokhoz, amelyek szintén nehéz időkben (és ezen évszázadokat értsünk) tartották fenn a „nagy elbeszélés” lehetőségét a magyar irodalom számára. Javarészt olyan szerzőket vizsgált, akik munkásságuk során hangsúlyozottan törekedtek a magyarországi és az európai művelődés összehangolására, és később a magyar nyelvű költészet és történetírás ösztönzőjévé váltak. Bebizonyította, hogy a magyarországi latinság hátrahagyott, hatalmas örökségének ismerete nélkül csak egyoldalúan tárgyalható, és épp ezért kevésbé érthető modern kori irodalmunk epikus hagyománya is. Ezt egyébként számos esetben igazolta is kortárs szerzők műveit elemezve, vagy épp olyan alkalmakkor, amikor írókat hívott meg (és köztük olyanokat is, akik szilenciumra voltak ítélve) a szegedi Móra Kollégiumba. Emlékszem, a szerzők (legyen Mészölyről, Nádasról, Esterházyról, Bereményiről, Faludy Györgyről vagy Kertész Imréről szó) lenyűgözve hallgatták, amint egy-egy munkájukat Szörényi a maga antikvitásban gyökerező műveltségébe illeszti, és ezzel a szerzők számára is teljesen új megvilágításba helyezi e szövegeket. Mint Rónay László emlékezik: „Nem a kurzusok szerencselovagjai fogadták barátságukba, hanem a különbözni tudók, akik mindenkor megőrizték integritásukat, az író egyik legfontosabb értékét…”

Hasonlóan szenvedélyes erkölcsi következetességgel szállt síkra az irodalmi szövegek hiteles közléséért is,

melynek ma már legendás darabja az a „delfinológiai” gyűjtés, amely először mutatta be, miként cenzúrázzák és torzítják, hamisítják a magyar klasszikusok műveit, s velük a történelmi múltat. E munka természetesen nem is jelenhetett meg a maga teljességében a megírása idején, ám jól illusztrálja, hogy Szörényi megnyilatkozásai nemegyszer provokatívnak és a fennálló kultúrpolitikával összeegyeztethetetlennek számítottak.

Szörényi autonómiája és kívülállása a rendszerváltást követő évtizedekben is megmaradt, konformideológiákkal azóta sem kötött kompromisszumot. Nem csatlakozott értelmiségi érdekszövetségekhez, s ugyanúgy járt, mint korábban: „Én abban éreztem valami felelősséget, hogy olyan embereket, akik egyformán utálják a kommunistákat, próbáljam arra ránevelni, hogy legalább egy kicsivel jobban utálják a rendszert, mint amennyire egymást. Vagyis az egymás iránti ellenszenvet próbálják zárójelbe tenni a közös érdek, a haza érdekében, hogy nagy szavakat használjak. Mint tudjuk, ez nemigen szokott sikerülni, mert a magyar ember kozmikus lény, magán kívül nem ismer semmit, és a maga igazát nagyon ritkán hajlandó alárendelni valami általánosabb igazságnak, s ez így van ma is.”

Szörényi társadalmi érdeklődése mindennek ellenére megmaradt,

mint ahogy a klasszikus nemzeti és keresztény értékek melletti elkötelezettsége is. Első kötetét csak 1989-ben (44 éves volt már ekkor) engedték megjelenni, azóta mintegy harmincat publikált, különböző témákban és műfajokban, a csak rá jellemző stílusban, hatalmas tudásanyagot mozgatva bennük, lenyűgöző könnyedséggel, rémtörténetek sorával és tanulságaival. Kitartóan mutatja be a sorsintéző erők kegyetlenségét és pusztítását, de egyúttal az élet vállalásának gyötrő fenségét is – azt, hogy ha az ember „gondosan végigolvassa a klasszikusokat, az élet különféle viszontagságait is viszonylag rezzenéstelenül veheti tudomásul. Ha ismerünk bizonyos viselkedési és reakcióformákat, amelyek korokon átívelve megmutatják, hogy miként maradhatunk meg méltóságban, akkor a média vagy a politika, vagy az ezekhez hasonló ócska tucatáruk sok újat nem mondhatnak. Ha a leckét rendesen megtanuljuk, máris immunisak lehetünk bizonyos kísértésekkel szemben.” Márpedig erre az immunitásra egyre inkább szükségünk van, így tehát helyes, ha minél többet s minél több figyelemmel olvassuk Szörényi László műveit…

 

Az Országút pódiumon négy évvel ezelőtt Novák Zsüliet beszélgetett vele: