Eljött az a nap is, amikor nem maradt többé a világban hely bűnöknek és hibáknak. Negyvenmilliárd ember ezen a kis sárgolyón túl sok ahhoz, hogy elnézzük a vétkeiket.

És a gyerekeknél kellett kezdeni, mert a felnőttek már nem javíthatók meg.

Dani az első között volt, aki az új törvényi szabályzás hatálya alá esett. A tettének legalább száz tanúja akadt, a Szent István körút gyalogosai, autósai és a boltosok a kirakatok mögül. Júniusi kora délután volt, a nap sütött, a levegőben mobildrónok repkedtek, legalább tucatnyi rögzítette az eseményeket, és töltötte fel automatikusan a hálóra. Nem volt mit tagadni: megtörtént. Dani éppen csak betöltötte a hármat, húzatta magát a járdán, a flaszter felmelegedett, itt még nem fektették le a napelemes téglákat, itt még a régi beton ontotta magából a száraz forróságot. A fiú tikkadt volt, enervált, ahogy a jegyzőkönyvekben később szerepelt, és nem tetszett neki, hogy nem kap fagylaltot. Szimi megtagadta tőle. Úgy gondolta, nevelni kell a fiát, edzeni a jellemét azzal, hogy nem kap meg mindent, amit csak akar, hiszen nem jut hozzá majd felnőttként sem mindenhez; és ha egy szülő egyszer már nemet mondott a fagylaltra, hát legyen következetes. Dani pedig a sokadik elutasítás után hisztizni kezdett. Visított, rugdosott, perdült jobbra-balra, mígnem lefordulva a járdáról bele nem ütközött egy ökobicajosba. A biciklis elesett, felsértette magát. Az anyja tudta – akkor már volt rá a nagyvilágból néhány példa –, hogy mi jön. Danit csonkolni fogják.

Egy hiba vagy egy bűn, és elveszted egy testrészedet. Daninak a kisujja ment rá a biciklis sérülésére. A hibájából azonban az anyja tanult – de rossz következtetést vont le belőle. Attól a naptól kezdve mindent megengedett a gyereknek, csak hogy baj ne legyen.

És ebből lettek a még nagyobb problémák.

Dani öntörvényűvé vált.

Az óvodában már agresszív volt a többiekkel. Kiscsoportban ezt két ujja bánta. „Szegény gyerek, én nem is tudom…”, tamáskodott Szimi. Középsőben levágták Dani újabb három ujját. „Ez nem lehet, ez tévedés, az én fiam nem olyan…” Az iskolát már csak a két hüvelykjével kezdte meg. Az még elég volt a thinkpad kezeléséhez.

Amikor Dani elsőben megverte az osztálytársát a saját okostelefonjával, akkor vágták le a bal hüvelykjét. A jobbat egy ajtóüveg berúgása miatt veszítette el.

És másodikban, mindjárt szeptemberben csonkolni kellett könyökből a bal karját.

Ekkoriban az Unióban vita folyt arról, hogy a lábujjak levágása vajon a pedagógiai nevelés része lehet-e, rendelkezik-e elég elrettentő erővel, megtanulja-e belőle a felnövekvő gyermek, hogy rosszat cselekedni bűn, és a bűn büntetéssel jár együtt – azaz vállalnia kell a következményeket. Vajon nem túl kicsi az a tíz lábujj, hogy tíz bűnt ki lehessen váltani az elvesztésével? A vitában a keményvonalasok lobbija volt az erősebb: a lábfej egynek számít, nem ötnek. Magyarországon csak „kuntakinte” törvénynek nevezték, amin a lassan javíthatatlannak tartott Dani harmadikosként átesett.

Negyedikben elveszítette vállból mindkét karját és a térdből a bal lábát. Még így is össze tudta firkálni az iskola falát. Obszcén megjegyzéseiért a jobb vádlijával fizetett. A csonkolást végző orvosok szerint a fiú nevetett a műtőasztalon.

Akkor már mindenki tudta, mi lesz a vége. Az egész ország és világ. Két félteke, hat földrész, közel kétszáz ország.

Daninak három dobása maradt csak. Szimi zokogott, letérdelt elé, úgy próbálta meg jobb belátásra bírni. „Legyél végre jó fiú! Legyél hasznos tagja a társadalomnak.”

Bal láb: a pszichológus tökönrúgása. Egy különösen érzékeny pont a kemény térdcsont érintésével.

Jobb láb: kihugyozás a javítóintézet harmadik emeletéről. Egyenesen a washingtoni delegációra.
… és a tizenegy éves Dániel legutolsó bűne: a vasárnapi látogatáskor lefejelte a saját anyját.

A kirendelt pszichológusnő szerint csak megbillent, hiszen ekkor a fiúnak már se keze, se lába nem volt. Ám

Dániel rácáfolt erre, amikor bevallotta, hogy szándékosan cselekedett.

A bíróság érvényesítette a „jakobinus” cikkelyt. Dániel fejét elválasztották a testétől.

A fiú teljesen elfogyott.

Az elsők között volt, de akkor már számtalan országban számtalan renitens gyermek lépett rá erre az útra. A rosszak elfogytak, volt, aki korábban, mások később, de végül mind… És egyre könnyebb lett a törvénynek érvényt szerezni.

Nem maradt többé a világban hely bűnöknek és hibáknak, és a gyerekeknél kezdték, mert a felnőttek már nem javíthatók meg. Kell két évtized, egy vagy két generáció, de a terv működik – mondták a tervezők.
Működött: a világban végül csupán a jó maradt és a tisztességes. Jó és tisztességes felnőttek, hiányzó ujjakkal, ujjatlanul, kézfej vagy kéz nélkül, kéz és láb nélkül, de csak a jók maradtak. Így lett a Föld élhető hely mindannyiunk számára.