1
Te ismeretlen,
aki épp a sakkfeladványomon töprengsz,
mondjuk száznyolcvanvalahány év múlva,
és azt hiszed, hogy az eltelt idő
alatt felhalmozott tudás segítségedre lesz,
s előnyödül szolgál az is,
hogy hogy te élsz,
én meg alulról szagolom az ibolyát,
ha efféle szólásmondást
egyáltalán ismernek még akkor;
ne bízd el magad!
Én valódi vagyok,
amire egyebek közt ez a költemény
a kézzel fogható bizonyíték,
ellenben te csupán a képzeletemben létezel.
Olyannak képzelhetlek,
amilyennek csak akarlak,
akár le is rajzolhatnálak,
itt, balra, a vers mellett hagyott margón,
vagy rögvest egy litográf kövön,
amit most csiszolt le valamelyik inas.
Igen, pontosan így nézel ki,
és látszik, hogy rajtad
egy szimpla sakkfeladvány is kifog.
Világos indul s három lépésben mattot ad.
Nem is pazarolok rád több időt,
nézelődöm inkább a Wurmhof ablakából:
ökörcsorda baktat a hajóhíd iránt,
az egyik szomszéd, Kossuthnak hívják,
most lép ki a kapun, esernyőt nyit,
úgy egyensúlyoz a szétszórt lepények között.
Az a ficsúr a kétkerekű kordéval ügyetlenebb;
a frissen nyomtatott Pesti Hírlapért érkezhetett.
Sorolhatnám, ki jár ide,
Szén és Löwenthal mindennapos,
de a Nőragadás óta olykor benéz Barabás is.
Nagy góbé, de ügyes rajzoló.
Ja: és Petőfi.
Épp nem volt bent segéd,
hallottam az ajtó fölötti csengőt,
mert többször is bejött,
végül nekem kellett lemenni.
Hóna alatt vastag paksaméta volt,
azzal kezdte, hogy felolvasta a teljes alkotmányt,
amit illusztráltatni szánt:
A helység kalapácsát.
Háromszor egymás után
(a harmadik alatt tizenhét ceruzát hegyeztem ki).
A költő a Divatlap műmellékletére nem hasonlított
(bocsánat Tyroler),
de arra sem, amit Jókai írt, vagy fog írni róla.
Egy Byron járt itt,
és egy Saint-Just
egy személyben.
Mert miután részletesen elmondatta,
hogyan készül a litográfia,
különös tekintettel a solnhofeni mészkő,
és a gumiarábikum
semmivel nem kiváltható szerepére
(megszagolta, belenyalt, kiköpte),
én is kaptam ám egy kis leckét
a költészettanból.
2
Vannak éjszakák,
amikor szükségtelen égetni az olajlámpákat Pesten,
mert telihold van, vagy majdnem telihold;
és akkor is fölösleges meggyújtani őket,
amikor frissen esett hó fedi a várost.
Ha a kettő összeér,
tudniillik a hó és a holdfény,
olyankor jut a pedáns polgárok eszébe,
hogy el kéne raktározni a világosságot
ínségesebb időkre,
s elővenni azt valamely sötét napon,
mint a birsalmasajtot,
ami ugyan nem világít,
mégis annyira jó majszolni,
és közben a nyárra gondolni,
amikor olyan rövidek az éjszakák,
hogy a lámpagyújtogatók le sem fekszenek,
mert mire meggyújtják az utolsó lámpást
mondjuk az Országúton az Arany Szita előtt,
már olthatják is a Nádor utcában,
a Tigris Szálló mellett,
vagy épp a Redutnál,
ahol még áll a bál,
magánymagyart táncol
néhány karikás szemű újdonász,
s odakint a falat támasztva szivarozik
valami bajszos angyal.
Kalapja erősen a szemébe van húzva,
így nem tudjuk ki ő.
Emlékeztet ugyan valakire,
de mint tudjuk, mindenki hasonmás,
én állítólag Görgeyre hajazok,
leginkább az ovális szemüveg miatt,
ez meg talán arra a költőre…
Mindegy, igyunk meg egy likőrt,
vagy ha akarod, kaphatsz egy pohár tejet;
de ez csak áll, nem is felel,
föl se néz;
most már biztos, hogy angyal.
Az ilyet nem szokás tegezni,
és hátba sem csaphatom, ha elkezd csuklani,
mondván neki: öcskös,
téged most biztos emlegetnek valahol.
3
Essék szó a Kék Orrszarvúról is.
Nashorn vagy rinocérosz,
már nem emlékszem, hogy mondta Kappel úr,
amikor meginvitált;
és már arra sem, a földszinti
fűszer- és gyarmatárubolt
ajtaja fölött pompázó cégér állata
miért volt éppen kék színű.
Ultramarin? Kobalt? Encián?
Ki emlékszik ma már?
Talán a tenger,
igen, a tenger miatt választhatta ezt a színt.
Akkor már fönt, az emeleti szalonban ültünk,
ki tudja hányadszor lapozva át
a híres metszetgyűjteményt.
Az egyik szolgáló,
akinek dolga az volt, hogy újratöltse
az elszívott pipákat,
jött, hogy valami vendég érkezett.
Költő az illető,
olvasta a felküldött kártyán Kappel Frigyes.
Az udvari szobába ment át, hogy fogadja,
így csak hallomásból adhatom tovább
a lánykérés történetét.
A költő – P. S.-nek hívták
(tudom, tudjátok, kiről beszélek,
de mivel kosarat kapott,
nem illő néven neveznem),
nem kertelt túl sokat;
előző este a Liszt-koncerten látta meg Emíliát,
s azért van itt, hogy feleségül kérje.
Meggondolt mindent,
volt rá egy teljes éjszakája.
Mielőtt meglepett házigazdánk
közbeszólhatott volna,
előadta, hogy állása van a Pesti Divatlapnál,
hogy tudja, itt haldokolt Kisfaludy,
hogy hithű evangélikus,
és átnyújtotta két friss, dedikált kötetét
(az egyik fedelén szerény rajzaimmal).
Ekkor hajtotta be az ajtót egy tapintatos cseléd.
Egy jó fertályóra múltán,
mintha mi sem történt volna,
úgy tért vissza Kappel.
Az orrszarvúnál tartottunk, barátom,
mondta félretolva egy bécsi kolléga metszetét
(Horace Vernet-ét talán),
melyen Napóleon a sírjából kikel.
Igen, a tenger miatt festtettem kékre.
Magának nem kell mondanom,
hogy az a híres rinocérosz,
a legelső itt e civilizált világban,
szegény, ő is tengerbe fúlt.
4
Ott akart lenni,
látni szerette volna,
amikor a János vitéz rajzát letisztázom
a sajtszínű solnhofeni kőre.
A Nőragadást kellett lesmirglizni róla,
vagy azt a képet, amin a lágyszívű kántor
térden állva vall szerelmet szemérmetes Erzsóknak,
épp midőn belép a kocsmaajtón
szélestenyerű Fejenagy,
vagyis a helység kalapácsa,
már nem emlékszem.
Ez utóbbi lehetett mégis,
mert sajnálkozott, hogy vége;
de hát ilyen a litográfia,
úgy készülhet új kép, ha az előzőt eltüntetjük.
Ám, hogy szavam ne felejtsem,
a János vitéz illusztrációja volt a téma.
A Wurm-ház udvari műhelyében pipáztunk.
Nem a lovas huszárról folyt a diskurzus
(arról is lenne mit mondani),
hanem arról, mi kerüljön a hátlapra.
Volt egy vázlata, tollrajz velinpapíron,
azt mondta, hogy az óriások csőszét ábrázolja,
ahogy belelép a hős föltartott kardjába.
Egy kunsági paraszt bunkósbottal, nagy kalapban.
Hol van ilyen a versben?
Háromszor átnyálaztam, mire sikerült ráakadnom.
Akkor is csak egy mellékszereplő, mondtam.
Egy potomság.
Megbántam persze rögtön,
de mit tehettem volna már.
Elkerekedett a szeme.
Po-tom-ság!? – kiáltotta, de olyan hangosan,
hogy az inasok abbahagyták a munkát
(volt köztük egy lány is: Keserű Kati),
és olyan hangsúllyal,
hogy a felkiáltó- és a kérdőjel
vacogni kezdett a szó végén,
aztán sóbálvánnyá fagytak legott.
Azt vártam, hogy rögtön lenémetez,
mire én nyomban letótoztam volna,
mert engem sem tartanak épp halvérűnek,
és kész a baj, éppen úgy,
mint amikor egyszer Jancsi és Iluska helyett
Jancsi és Juliskát találtam mondani.
De aztán visszaült, kiverte a pipáját,
Persze a lecsiszolt kövön:
Mit szólna, herr Grimm,
ha én most kendet
Jakabnak vagy Vilmosnak szólítanám?
5
Utoljára Vácon láttam,
vihar volt, tűzvész, több ház is leégett;
a lajtos kocsi lova megbokrosodott,
igaz a bámész utasoktól
úgysem juthatott volna közelebb.
Végül a tűz lett a nagyobb szenzáció,
elhomályosította a hivatalos eseményt,
a vaspálya avatását.
Hét kocsival pöfögött a felpántlikázott mozdony,
de a harmadfélszáz meghívott közt
nem jutott számára hely.
Szekérrel jött ki Pestről,
a színészek ernyős batárján,
hogy lássa a masinát
s verset költsön róla talán Vahotnak.
Az indóházban azt beszélték,
hogy német szerkesztők kaptak csak jegyet,
a Peshter Zeitungtól persze többen is,
köztük Levitschnigg,
ki ritter volt, költő, újdonász
s kezdettől ellenlábasa.
Ott volt a nádor, a főherceg,
Széchenyi, Clark, Kossuth,
de ő csak a rittert kereste,
hogy valamiért elégtételt vegyen.
Legyes pisztollyal akart párbajozni,
holott vak volt a bal szemére.
(sebaj, a célzáshoz úgyis behunynám).
Egressy meg én lettünk megnevezve mint segéd,
(őt színészként becsülte, s mint asztaltáncoltatót,
engem meg a könyvébe tett kőrajzok miatt),
de hál isten a dolog elmaradt;
tán épp a tűz okán.
Aleppóban aztán, a sakktábla mellett
többször is szóba került.
Murad volt akkoriban a partnerem,
franciául csevegtünk, pasának hívtam,
ő meg engem cher ami bejnek.
Leszürcsölte a lét a kávé fölül,
emlékszem, a száműzöttek ünnepnapja volt.
(nem tudta senki, hogy noha másképpen,
de nekünk is az),
leborította a csészét,
ahogy az efendiktől látta,
s böngészni kezdte a fekete masszát,
a csésze tányérján, ahogyan szétterült.
Ő az, sóhajtott, és fölemelt egy huszárt.
Kíváncsi vagyok,
ló nélkül vajon meddig jutott?
Tényleg az ő arcmására hasonlított a zacc,
de a tábla túloldaláról nézvést,
vagyis 180 fokkal elfordítva
más volt az ábra:
ez egy haldokló hattyú, mondtam,
de igazából arra a két kunkori
szalonnabőrkére gondoltam,
ami keresztény egónkból megmaradt.
Bemnek és Grimmnek hívtam őket
nehéz lett volna elfelejtenem,
hiszen hiányuk még sokáig sajgott,
ha lépcsőn jártunk,
vagy hirtelen föl kellett állnunk valahol.
6
Most már nyugodtan elárulhatom,
hol a csudába ástuk el
azt az istenverte koronát.
Tudom, istenáldotta, úgy kéne mondani,
de nem volt időnk a fogalmazásra,
futottunk, csőstül jött a baj,
ki ér rá olyankor verset költeni?
Szóval elmondhatnám, hogy hol,
mert már nincs is ott.
Megtalálták a bécsi kopók,
ami csak úgy történhetett,
hogy négyünk közül valaki elfecsegte a titkot.
Nem állítom, hogy áruló volt az illető,
jó szándékkal adta talán tovább,
sőt azt kell mondanom, jobb is így,
tudniillik az, hogy előkerült.
Bele se akarok gondolni,
mi lett volna vele, ha hosszan marad ott,
Orsován, az ártéri füzes mocsarában.
A palást így is megpenészedett,
az országalma bemattult
és úgy hírlik, a jogar mogyorófa nyele is
alaposan megvetemedett.
Folytassam-e?
Térképrajzolóként vették leginkább hasznomat,
és a koordináták meghatározásakor.
Nem volt nehéz kijelölni a pontot,
ahová kisasszony havában, éjfél percében
a gáton álló jegenye holdárnyékának csúcsa mutat.
De persze ástam is, ahogy mindannyian,
jókora vízhólyag nőtt a tenyeremen,
észrevette a fuvaros paraszt,
amikor elszámoltunk a kölcsönvett lovakkal.
Akkor már senki nem fogadott el Kossuth-bankót,
de ő még igen.
Nem hinném, hogy tudatlanságból tette.
A nevét elmondhatom, Egressynek hívták,
ráadásul Gábornak,
éppúgy, mint az eltűnt költő színészbarátját,
azt, aki nem csak dagerrotípiákkal,
hanem szellemidézéssel is kereskedett.
Véletlen névegyezés volt,
noha igencsak meglepett, amikor elkapta a kezem.
Na, nem a vízhólyag miatt, arra csak legyintett,
de az életvonal kuszaságáról hosszasan szavalt.
Uraságodnak, így mondta,
uraságodnak nem lesz egyszerű élete.
