Hová tettem már megint a késem,
az összevágott zöldségek romjain,
ja, nem is a recés kell a húshoz,
a sertéscombnak minden kockája kincs.
Előveszem a legnagyobb edényt,
s üvegesre párolom a hagymát,
olaj helyett jobb a zsírt használni –
ezt írta múltkor egy új kutatás.
Jöhet a „röfirész” és a fűszerek,
lecsót is rakok a fokhagyma után,
s mikor a comb épp félig megpuhult,
a répák és a zeller puff bele;
a krumpli-had úgy húsz percet kivár.
Feleségem fiammal palacsintát
gyárt közben „sosem elég” mennyiségben,
vasárnapi ebédünk készül szépen.
Ó, Szent Lőrinc, hússütők védőszentje,
oltalmazz meg a rágalomtól minket,
mert bántanak bizony egyre többet, hogy
bűnösök vagyunk, dögevők, gyilkosok!
Vajon meddig ehetünk még gulyást,
főleg, ha marhahúsból készítjük el?
Mikor tiltják be végleg a húsevést,
ezzel csökkentve pusztító méretét
ökológiai lábnyomainknak?
De mekkorák lehetnek mégis ezek,
összevetve a felső tízezrek
mindennapi pazarló rutinjával,
magánrepülők, jachtok, luxusautók,
villák környezeti terhelésével?
Lám, nekem kell szorongva kanalazni
most családommal ezt a kis levest,
míg mások szemrebbenés nélkül nyomják
magukba esténként a bífsztékeket!
Világok harca, konyha a neved.
De hát hol az étel, mely célhoz vezet?
S hol a trendi sznobizmus kritikája?
Ment-e hús nélkül a „gasztro” elébb?
Ment, hogy minél menőbbek séfjei,
a húsevés annál kínosabb legyen.
De hát tépjük össze a receptkönyvet,
mely még a nagymamától maradt ránk?
Az aktuális divat oltárán
áldozzunk fel számos étek-hagyományt?
Ó, nem, nem. Amit írtam, fájdalom volt.
Hogy annyi íz igézete a szánkban,
sok emlék-cupák a vega-hívőket
haragra, bosszúságra ingerelé.
Hogy alig bír az ember pironkodás
nélkül kérni burgert az Oktogonon,
hol legújabb persze a „húsmentes” cucc,
hol a húsevés ősi jogai
e névhez, „ciki” adják örökül –
kivéve, ha narancslevet iszik,
mert azt nem tartják „búmernek” e dicsők,
s a borravalót sem számolgatják.
És mégis, mégis, főzőcskézni kell.
Egy újabb szokás kezd elterjedni:
a gyorséttermi diktátum helyett
alkoss elektromos főzőlapodon
zöldséges vagy gyümölcsös köretet,
kiemelve a hiú húsokat,
s uralkodjon mártás az egész felett!
Hogy az átlagember is mondhassa
konyhájában bizton: királyként eszem!
Mert kóstolóim lesznek számosan,
ők vesznek ebből, én fogyasztom azt,
s nem félek tőled bors, ha hív a karaj!
Ez az, miért fogyózni nem szabad.
Rakjunk mellé zamatos borokat,
mit kezünk az ihlett órákban teremt,
s élvezzük egy jó családi ebéd,
vagy egy vendégség vidám Bábelét,
míg tekintetünkben gyúlnak csillagok!
S ha körbenézünk étkezések után
a maradékok szigetszirtjein,
megelégedve pakolhatunk el,
s felmagasztalva régi receptjeink,
kezdhetünk újra főzni és filézni!
Ez meg a borscs, s nem elég sohasem?
Nem és nem is lesz, míg sűrű levesek
lábasait fosztogatják fiaink.
Mi dolgunk a konyhában? Párolni,
sütni-főzni éhes vágyaink szerint.
Ember vagyunk, ezért hát nagy hiba
ha friss, jóízű táplálék helyett,
előre csomagolt kész-kajákkal,
s gyorsfagyasztottakkal tömjük gyomraink.
Mi dolgunk a konyhában? Alkotni
erőnk szerint a legfinom’bbakért.
S ha majd egy robotizált konyha vár,
mely helyettünk gyúr, dagaszt és összevág,
vigyáz, pontos legyen a kimért arány,
akkor is fontos marad az ember-szem,
a titkon bennünk rejlő „fűszer-elem”.
S bár visszavágyunk őseink torához:
köszönjük, étel, áldomásidat,
ez így is jóság, gépi munka volt!
