Alig ért véget a világjárvány, máris természeti csapások sorozata rengeti a lelket. Tűzhányók törnek ki, a semmiből szétömlő cunamik zúznak ízzé-porrá távoli partokat. Fenyegetőzik Észak-Korea. Lesben áll Kína. Kacsingat Amerika. Ugrásra készek a „kistigrisek”… És ha mindez nem lenne elég, egyre szélesedik, egyre közeledik felénk az örvény. Ölik egymást Ukrajnában, ölik a Közel-Keleten. Már a déli országhatárnál is lőnek.

Persze, igyekszem feldúltságomat magamba fojtani, és azzal áltatom magam, mindjárt itt a hétvége, végre együtt lehet a család. Ez így is van, csakhogy a szombat első fele eleve kilőve, mert az nálunk a nagybevásárlás ideje. Ilyenkor mi is az olcsóbb, még elfogadható minőségűnek látszó termékeket kajtatjuk, egyik városszéli bevásárlóközponttól a másikig. Emiatt szombaton a szokásosnál is korábban kelek, intézem a fűtést, készítem a kávét… Szemem a szerkezeten, nehogy a hófehér tűzhelyre fusson a feketén fölhabzó nedű. Kitöltéskor is ügyelnem kell, mellé ne csöppenjen… Ezután következik a séta: a csontszínű csészébe öntött feketelevessel a kezemben átmegyek a konyhán, majd a folyosó közepén balra fordulva, beóvatoskodok a dolgozószobába. Közben félszemmel az edénykét figyelem, ki ne lögyböljem a forró folyadékot az ujjaimra meg a járólapra. Ha mindezt tűzhelyre-kifuttatás, kőre-kifolyatás és bőrleégetés nélkül sikerül végrehajtanom, akkor valóban megérdemlem gőzölgő, tejszínnel pöttyintett nyugtatómat…

Ülök az asztalnál, a bekapcsolt számítógép előtt. A böngésző nyitva, hát böngészek… A sok elegybelegy hírforgács között megakad a szemem egy vastagra húzott főcímen: KETTÉHASAD A FÖLD! Na, még mi hiányzik? Nem elég, ami eddig történt, most még ez is...! „Kettétörik Afrika, a szemünk előtt alakulhat ki egy új óceán”, jósolja az alcím. Ennek a fele se tréfa, gondolom, és félhangosan hadarom tovább: „Ritkán látott folyamat zajlik az afrikai kontinensen, egy új óceán megszületésének lehet szemtanúja az emberiség.” Nem akarom látni!... Nem akarom, nem akarom, zakatol bennem a düh (vagy inkább a kétségbeesés). Hiszen van már elég óceánunk! Kaptunk már vizet bőven... Villámárvíz, óriáshullám, szökőár, földcsuszamlás, sárlavina. Mi kell még?... Nyugalom kellene. Erőgyűjtés, pihenés, béke. De ahelyett, hogy erőt vennék magamon (és kikapcsolnám a gépet), beírom a keresőbe: „kettéhasad a föld”. Egy rakás találat, mind az elmúlt hónapokból… Hol voltam én eddig? Mit csináltam? Reped alattunk a föld, én meg ülök a babérjaimon, és azért nyüsszögök, mert el kell kocsikáznunk a boltba?! Hiszen hamarosan bolt se lesz, se út, se semmi! (Akkor hol vásárolunk?) És miért nem hallani a közelgő csapásról? Miért nincs riasztás? Miért nem verik a gongot? Hiszen mire észbe kapnánk, már hiába, szétválik alattunk a talaj, és mindegy, hogy tűz áraszt el bennünket, vagy víz, vagy sár, vagy szenny… Hát én nem várom meg, gondolom. Az a repedés, ha elindul Afrikából, meg sem áll Európáig… Mi a biztosíték… Biztosíték? Majdnem felröhögtem. Milyen biztosíték kell még, amikor nemcsak a villanyóraszekrény olvad össze, de roggyan a ház, csúszik a város, zuhan az ország a megsemmisülésbe…

Már kezdtem összekapkodni néhány holmit az asztalról… Mindjárt keltem is a családot, hogy változott a program, nem vásárolni fogunk, hanem menekülni. Csomagoljon mindenki azonnal, a pénzköltést menet közben intézzük…, ha lesz rá idő…, ha valameddig (egyáltalán) eljutunk… De csak az utolsó bekezdésig jutottam el, amiben ez volt olvasható: „Mint minden geológiai folyamat, ez sem gyors változás, évmilliók fognak eltelni, mire bekövetkezik…”

Mi van? Mi van?... Évmilliók? Akkor mire föl ez a félelmet keltő cím? A rettegést fokozó, vastag betűk fala? Minek az egész hisztéria?... Beugratás? Na, szórakozzanak ám a…! (Majdnem odavágom a kávéspoharat.) Visszamegyek a konyhába, ahol indulásra készen vár a feleségem. Átölelem. Törékeny, kicsi test. Látványa, érintése mégis megnyugtató. Állunk a konyha meleg biztonságában. Időnk, mint a szélcsendben elomló tenger… Nem lesz baj, nem lesz hullámverés. Még ölelhetjük egymást pár millió esztendeig…