Imre
Az évek alatt
megtanultalak felismerni
minden fénytörésben.
Egyre nő körülöttem a homály
és bennem a kényszer,
hogy megmutassalak.
Ha szobrász volnék,
fenyőből
vésném elő az arcod,
ha mérnök: hidat terveznék,
rólad nevezném el.
De nekem szavaim vannak –
hiú kísérlet,
ahová én készülök, ott
semmilyen nyelvet nem beszélnek.
Repedések
Kiállítást néztünk
a Karlin Studiosban.
A vetítővásznon
földrengések és
tektonikus lemezek törései –
ökörnyálvonalak futottak egymásba,
majd halványultak el
hangtalanul.
Olyanok voltak,
mint az új vizespoharaink,
melyeket azután vettél,
hogy a harmincharmadik
születésnapodon
a régieket egyenként
belevágtad a mosogatókagylóba.
Hetekig kerültük
tekintetünkkel az üres
sorokat a tányérok mellett,
mígnem egy turkálóból hoztad
ezeket a karcolásokkal
mintázottakat.
Helyreállt a rend.
Már nem találunk
szilánkokat
a szekrények között,
és azóta minden
hangosabban becsukott ajtóért
bocsánatot kérsz.
Árnyékdzsungel
Az otthoni kertünk olyan volt,
mint a dzsungel.
Mert anyád hagyott mindent
elburjánzani,
mondta nagyanyám.
Darabokból
növesztem újra itt,
az ablakpárkányokon
befőttesüvegekben
és bárokból lopott poharakban.
Árnyékuk hátadra vetül,
ujjammal végigkövetem,
kontinenseket rajzolok rád,
talán ha sikerül,
engem fogsz
a legokosabbnak kikiáltani.
Ez azóta fontos,
hogy nagyanyám szerint
ügyvéd leszek.
De én most ezt tudom:
vadont nevelni,
és a testeden földrészeket.
