Mennyibe kerül ez a petrezselyem drágám? Tegnap még olcsóbb volt. Vagy: vegyél karalábét is. Árengedményes.
Teljesen normális ügy, hogy bejön egy rakéta. A baj inkább az, hogy nem megy ki. Úgy kell kicipelni onnét.

Háború. Háború. Háború. Sír a ház, sírnak a sínek, sír a mozdony, a vonat. Fák dőlnek ki tövestől, égnek szénné. Állatok jajgatnak. Csak az ember nem sír. Az embernek ez a természetes állapota. Ez a megszokott. Amikor már nem kell félni, hogy idejön a háború, nem kell remegni, hogy lecsap a bomba. Nem kell, mert itt van.

Az ember ott, a tévében nyugodtan vakarózik, és szinte vidáman mutatja a rakétát. Jó rakéta. Szép rakéta, kedves rakéta. Világos, hogy az, mert nem robbant fel. Csak bejött, és a rakétának, ugye, az a dolga. Hogy bejöjjön. Az ember reménykedik, hogy majd jönnek – talán tűzoltók, rendőrök, katonák, ki tudja azt, de valaki majd jön –, és segít. Hogy majd kiviszik a rakétát egyszer.

Mások viszont sírnak. Sír a kisgyerek, mert nem találja a szüleit – őket pontosabban célozta meg a bomba –, sír, mert megsebesült, mert éhezik, mert szomjazik.

Nincs ivóvíz sem, de hát hová menjek, kérdezi egy öregasszony egy másik felvételen. Robbanásokat, villanásokat látunk egy harmadikon. Még nem atom. De már egyre többet beszélnek róla. Meg arról is, hogy világháború. Hogy ez már a harmadik. Ha valamiről sokat fecsegnek, az többnyire megvalósul. Jön a farkas. De nem hisszük el, mert annyiszor kiabálta már el a kiskakas, hogy immunisak lettünk.

Vagy egyszerűen ez a normalitás? Sokáig nem akartam elhinni Kertész Imrének, mikor azt írta a Sorstalanságban, hogy ez az ember természetes állapota. Hogy mindig Auschwitz van. Nem lehetett elhinni. Tulajdonképpen nem is szabad, mert az az út nem vezet máshová, csak a gázkamrákba. Pedig a gyerekek most is sírnak, és az anyák is. De nincs már több Dimitrij Karamazov, aki csak azért megy el Szibériába, mert a „kisgyermek sír”.

Nem mintha tudnánk, hogy mi az igazság. Van olyan egyáltalán, hogy igazság? Igazságos háború?

Egyszer egy tanár odaállt a szülők elé, fogadóóra lehetett, mert sokan ültek az osztálytermekben, és a tanár az igazság és a hatalom viszonyáról mesélt. Hogy az nem mindig fedi egymást. A szülők csöndben hallgatták. Majd szintén szó nélkül felálltak, és elhagyták a termet.

Mikor mindenki elment, a tanár akkor vette észre, hogy apró lombikok, befőttesüvegnek tűnő edények maradtak a padok tetején, bennük valami piros dologgal. Közelebb ment az ibrikekhez. A szülők a szívüket hagyták ott valamennyien.

Szerették a tanárt, és nem akartak vitatkozni vele. Csak így lehetett.

A rakéta meg bejött. Nem tudjuk, kiviszik-e. Kiviszik egyszer?