Áztattam magam az őszi nap fényében. Ilyenkor még az álmomat is elfelejtem. Az álom arról szól, hogy megöltem a szüleimet, és elástam őket, jó mélyre. Nem tud róla senki, csak én. De egy szép nap majd kiderül. Nem tudom, miért álmodom ezt, mikor én kiegyensúlyozott ember vagyok. Ettől eltekintve jól alszom és kiegyensúlyozottan étkezem. Szeretem ezt a szót: kiegyensúlyozott.

A kivégzőhelyiségben zuhanyozott. Nem ember ez, én mondom nektek, nem ember. Ott, ahol fél órával korábban, még vágott, nyesett, ormótlan bárdjával emberi karokat, lábakat, szíveket. Nem ember ez, állat!

A zuhanyból lett a kivégzőhelyiség. Végül is roppant alkalmas volt rá. Jól megoldották a szellőzést, és a víz lemosott mindent. Az duma, hogy ott trancsíroztak. Nem mészárszék az, hallja-e! Csak simán főbe lőtték az ipséket. Tarkón lövés. Tök humánus, egy pillanat alatt megkrepál az ürge. Hogy gyerekeket meg nőket? Dehogyis! Férfiak voltak azok mind, nekem elhiheti. Kizárólag. Nem vagyunk mi gonosztevők, hogy gyerekeket...

Mit mondd? Hogy tanúk vannak rá? Meg felvételek? Egyet mutasson! Na látja. Ezek mind olyan... hogy is mondják? Ez az! Szemenszedett rágalmak. Hazugságok.

Valamikor azt hittem, örökké fogok élni. Vagy nem is. Tudtam, hogy egyszer meghalok, de nem értettem, miért. Mire kell ez? Hiszen egészséges vagyok, erős. Röptében meg... még a legyet is. Akkor meg, hogy van ez? Most már érzem, hogy nincs menekvés. Hogy fájnak a csontjaim. Meg meszesedem. Az egyik doki szerint a csípőmmel van gond, a másik a hátamban talált valamit, a harmadik a prosztatámban. A negyedik meg éppen a szívemben. Maga hajlamos a meszesedésre. Ezt mondta.

Ezek vajon meszesedtek volna? Akiket én itt kivégzek? Soha nem fogják megtudni.

Egy nap aztán kiesett a csontváz a szekrényből. Két kivégzés között, éppen a cigarettámat szívtam, és szokás szerint süttettem az arcom az őszi napon, mikor odajött hozzám a főnök. A kapitány. Azt mondta, meg kell csináltatnunk a DNS tesztünket.

Mi a fenének, kérdeztem flegmán.

Ne szemtelenkedjen őrmester, ne szemtelenkedjen, így ő. Felsőbb utasítás. Hogy nem vagyunk-e olyanok.

Milyenek, érdeklődtem.

Olyanok, mint akiket kivégzünk. Érti maga. Hogy nincs-e keveredés.

Ezért kell. No, nem nagy ügy, csak beleköp ebbe a csészébe, látja?

Látom.

Egyszóval megtettem. Bár ne tettem volna. Mert először csak az jött ki, hogy én is közülük való vagyok. Először nem akartam elhinni. Nem akartam hinni a szememnek.

Szerencsére éppen otthon ültem a gépem előtt. Mert az eredmény e-mailben érkezett. A vizsgálat eredménye. Éjszaka volt, és én azonnal összepakoltam. Naná, hogy nem várom meg, míg értem jönnek. Míg a bőrömet metélik. Elevenen nyúznak. De szerencsém volt. A reptérre még nem adták le a nevemet.

Messzire repültem, egy hideg országba, északra. Aztán meg délre, a melegbe. Pénzem, mint a pelyva. Loptam eleget azoktól, akiket kivégeztem. Volt miből röpködni. Az útlevelemet is cserélgettem, meg a külsőmet is. Hol érzékeny, szőke hajú, szemüveges finn professzor voltam, hol meg vastag ajkú néger bevándorló.

Az első napokban ki se nyitottam a laptopot és a mobilomat is elhajítottam. Aztán néhány nap múlva egy szállodában, az éjszakai magányban mégis felütöttem a gépet.

Több száz üzenetem volt, köztük a DNS-t vizsgáló céggé. Azt írták, közeli rokona vagyok egy olyannak. Akiket kivégeztem. Nem elég, hogy a fajtájukhoz tartozom, de még fel is dobtak egyet, mint lehetséges unokatestvért. Enné meg őket a fene.
Nem tudtam megállni, hogy meg ne nézzem a profilját az átkozottnak. Az óceánon túl élt, egy távoli országban. El nem tudtam képzelni, hogy lehet a rokonom ez a senkiházi. Fénykép is készült róla, egy lelőtt orrszarvú mellett ült, puskáját szorongatva. Még ez is... Orvvadász, ez volt az első gondolatom. De hogy mégiscsak szakmabeli. Ez volt a második. Ha nem is embereket öl, de legalább vadászik. Puskája van.

Elégedettségemben rá akartam gyújtani, egyik kezem tétován matatott a cigaretta után, de a másik közben az egeret markolászva rákattintott egy családfára. A szarházi orrszarvú-vadász családfájára. És ott megláttam azt a nevet, amit gyerekkorom óta ismertem. A szomszéd szabó nevét, aki az első igazi öltönyömet varrta, és akitől tengelicét kaptam. A madárnak igaz, később kicsavartam a nyakát, a nadrágot leöntöttem paradicsomlevessel, a zakó meg ronggyá szakadt az iskolai verekedésben. Mondjuk főleg engem vertek, de egy idő után én is vertem a nálam kisebbeket. Azok visszaütöttek olykor, így ment tönkre a zakó, amit csak állami ünnepeken viseltem egyébként.

De nem erről akartam pofázni. Hanem a szabóról. Az ő nevét láttam itt újra, igaz, másik keresztnévvel, nem azzal, amit a szemét orrszavú-vadász apja viselt. És tovább böngészve a családfát észrevettem, hogy a faterjának van egy tesója. És a tesónak már a keresztneve is ugyanaz, mint az én szabómnak! És ugyanabban a városban születtek, itt minálunk, és nem a tengerentúl!

A rohadt életbe. Csak ennyit tudtam mondani. Tehát én a sajátjaimat trancsíroztam mostanáig. Vajon másként cselekszem, ha tudom mindezt? Hogy ők mind az én fajtám? Valószínűleg nem cselekszem másképp. Hiszen ez volt a parancs.

Visszamentem hát. Meghamisítottam a papírjaimat, volt benne gyakorlatom. Gyanakodtak sokáig és sokszor, de végül mindig nagyobb szükség volt a szakértelmemre, mintsem, hogy a származásomat, a múltamat firtassák. Én meg a korábbinál is nagyobb elánnal vetettem magam a munkába. Vadul vagdalkoztam, szenvtelen pofával kínoztam, körmöket téptem, ujjakat szögeltem. Nehogy valaki fejében megforduljon a gondolat, hogy én is... Ne már!

Mondtam, hogy egy állat. Megismerem, hiszen láttam eleget. Ugyanolyan szakszerűen darabol, mint régen. Hosszú időre eltűnt, és megint itt van. És zuhanyozik a kivégzőhelyiségben. Gyanús ez az állat. Biztosan beszervezték azok... odaát. Le kell kapni a tíz körméről. Ez a feladat.

Szeretek zuhanyozni munka után. Mikor már tiszta ruha van rajtam, akkor meg idekint süttetem az arcom a nappal. Nem beszélek senkivel, legfeljebb a munkáról. Hogy kik lesznek holnap, és mit kell kiszedni belőlük, mielőtt idekerülnek, a kivégzőhelyiségbe. Úgy érzem, megbecsülnek itt. Néha már annyira jó kedvem van, hogy fütyörészek is. Egy kis bugyuta dalt, valami olyasmit, hogy My Bonnie is over the Ocean... Bonnie is over the Sea.

A minap az egyik kivégzett ruhái között turkálva egy könyv esett ki a koszos rongyok közül. Egy Biblia volt, rég nem láttam ilyesmit. Pont a parancsolatoknál nyílt ki. Hogy aszongya: ne ölj. Röhögnöm kell. Meg, hogy tiszteld anyádat és apádat, hogy hosszú éltű legyél a földön. Hát én tisztelem. Köptem egy nagyot, és elhajítottam a könyvet.

Állat ez. Nem tisztel se istent, se embert. El kell kapni. Jobb kivégző kell! Humánusabb...

Bonnie is over the... Tulajdonképpen szép az élet. Amíg élnek olyanok... Akiket én kivégezhetek és megkínozhatok. És olyanok mindig is lesznek, amíg napra jő nap, és éjre éj. Míg világ a világ.