Változott a lap is, s nyilvánvalóan változtunk mi is. Ami változatlan maradt, az a Buda Ferenc személye és költészete iránti tiszteletem és szeretetem. Alig valamivel a halála után nem tudom felidézni mindazt, amit az életútja és a költészete kapcsán át kellene tekintenem, így maradnak a foszlányok és a töredékek…
Költészetét sokan egyhangúnak és monolitnak látták. Nem volt az, belső feszültségek jellemezték, állítások és kételyek.
Ha valami megdermedt benne, akkor azt az idő dermesztette meg.
„Az idő, amely a diktatúrát »puhította«, az ő verseit csak annál keményebbre és keserűbbre edzette. Meg is ritkította, de hiszen Vörösmarty sorssal viaskodó nagy verseit is meg lehet számolni egy kezünkön, s ma mégis ezek mérik ki legbiztosabban a Világos utáni esztendőket. Meglehet, egyszer majd az ötvenhat utáni idők útvesztőiben Buda poézise lesz az útmutató” – írta Vekerdi László. Aztán mégis eljött az újabb formák megtalálásának időszaka, a vallomásosságot őrző „félhosszú versek” mellett jöttek a feledhetetlen limerickek, haikuk, anagrammák, s feltűnt az irónia és a játékosság is. Végül újra következett a sorsba való bezáródás. Majdhogynem egy évtizede írta a Végszó című versében: „s mi széthullt ismét összeáll / és nincs halál és nincs halál.”
Az elmúlt évtizedekben mélyen emberi vonásait is megismerhettem. Ha megkérdeznék, mivel hatott rám legerősebben, versei mellett emberi jelenségét említeném, azután az anyanyelvünkhöz való viszonyát, azt, ahogy ennek a nyelvnek az erejét és a hajlékonyságát is ismerte. Rajta kívül nem ismertem senkit, rettenetes, hogy már múlt időben kell írnom mindent, aki a rá jellemző belső türelemmel élte az életét. Sokszor láttam, ahogy önmagát fegyelmezte, indulatai mélyek voltak, de ritkán engedte meg magának, hogy azok uralkodjanak rajta. Ez a belső türelem hozzájárulhatott versei kihordásához, azok végső lecsiszolásához, „kidolgozatlanul” egyet sem engedett el közülük.
Világában fontos szerepet töltöttek be a gyerekek.
Hat gyermekük született, gyerekeknek, avagy „apróbb-nagyobb emberek használatára” íródott versei népszerűek, azokban saját gyermekei is feltűnnek, ennek illusztrálására a Hatan utaznak című versét idézem: „Buszon ül Ádám, / Peti vonaton, /pattogtat Bálint / csacsifogaton, // Juliska nagy már / s termetre derék, / ha felül, hát nyikoroghatsz, / taligakerék! // Eszter ladikon / lohol iskolába, / porzik a kocsiút, / füstölög a járda, // Borsi e hadnak a / nyomába ered, / apu haja kantár, / nyaka a nyereg.” Gyermekeik, aztán az unokáik természetszerűen szőtték át az életüket. Erről írta Pintér Lajos, költőtársa a Forrásnál, a Buda Feri számvetése című versét: „három lányom három fiam / összesen van hat gyermekem / három vejem három menyem / ezenfelül hat unokám / hat szempár mely ragyog reám / p. s. / feleségem önnön magam / számvetésem vagyunk huszan”.
A gyerekekről való beszélgetés szinte minden találkozásunk során előjött. Első találkozásunkkor a műfordításkötetét azzal dedikálta, hogy akkor egyszem gyermekünk ne maradjon egymaga. Az idő múlását azzal is mértem, hogy egy idő után már nem a gyermekeinkről, hanem az unokáinkról beszélgettünk. Feri az általam elmondott történetekről egy-két szót feljegyzett, hogy otthon elmesélhesse őket.
Maradok még a gyermektörténeteknél. Egyszer azzal jött be a szerkesztőségbe, hogy elmesél egy történetet, most történt meg vele. Ezt a történetet a Rendkeresés című kötetében is leírta, így nem az emlékezetemből próbálom előhívni a szavait, hanem a könyvből idézem a történteket: „A minap egy tíz-tizenkét éves forma kislány köszönt rám a megyei könyvtárral szemközti könyvesbolt előtt. – Hová, hová? – kérdem tőle, miután visszaköszöntem. – Most megebédelek, aztán megyek vissza a könyvtárba. – Ide? – Igen. – Ez nagyon jó könyvtár. – Igen – mondja, majd kisvártatva így folytatja: – Én olvasom ám a verseket, amiket ír, és tetszenek nagyon. És úgy tetszenek legjobban, ahogy ön mondja. Miért is titkolnám-tagadnám: napokig boldog voltam a szavaitól.” S még egy történet – arról, hogy Buda Ferencet mennyire becsülik Kecskeméten. Tizenöt-húsz éve lehet, hogy felújították a város főterét, a tér egyik negyedében gyerekeknek való kicsike játszóteret vagy inkább időtöltésre való teret is kialakítottak. Itt van egy versmondó kő, előtte pedig egy nagyobb kőbe vésték Esőt igér című versének sorait: „Esőt igér / udvara a holdnak – barátaink / hazabandukolnak. // Kék éjszaka kúszik föl az égre, / ágyát veti / félvilág sötétje.”
Versei világának tisztaságát, ha tetszik tudatos felépítettségét a költői én tisztasága és pontossága teremtette meg.
Kevés költőt ismerek, akit annyiratiszta szándékok uraltakvagyuralnak, mint Buda Ferencet. Politikai börtönbüntetése után, a segédmunkási lét közepetteírta:„én már csak dolgozni akarok, álmomban is / dolgozni felnőtt felelősséggel” (Füvek példája),s ekkor írta le ezt is:„…nem lehet igaz,/hogy vér és erő hiábaelároklik.” (Szólaljatok). Személyes életét hasonló szándékokkalélte,példakéntemlítem, hogy a börtönverseinekTúl a faloncímű ciklusát is tartalmazó kötetelőszavábanírta: „Szabadulásom pillanatában a bosszúvágy – ha egyáltalán tápláltam magamban effélét – azon nyombankihúnytbelőlem. Túléltem, ami történt. Személyes elszámolni, leszámolni valóm senkivel nincsen. Szükséget nem szenvedek, megbecsülés övez. Ám az igazság helyreálltát várva várom azóta is.”
Távol állt tőle a társadalmi vagy történetinaivitás,
tisztasága ellenéreértette-érezte a társadalom működésének mozgatóit. ÖssztáncésRigmusok a századra, századvégrecímmel verseket írt a huszadik század mozgásairól, melyek jelzik,hogy naivhitek egyetlen pillanatra sem jellemezték.„Venyigeláng: forradalom–/ rátalpal egy Birodalom”– írta amásodikkéntemlített versben. Gyerekként megélte a második világháború előtti magyarországi szegénységet, aztán magát a második világháborút,diákként az „ötvenes éveket”, megszenvedte az 1956 utáni megtorlást, börtönéve után öt évig segédmunkás volt, egyetemi tanulmányait levelező tagozaton végezhette el, pályáját, családi életét megkésve, hátráltató körülmények közepette, a semmiből indulva kezdhette el, a szegénység életük egészét jellemezte. Egyéni életének nehézségein kívül a történelmi fordulópontok mögött megfigyelhette az embert semmibe vevő birodalmigondolkodást–ha akar, akkor sem tudott volnanaivmaradni. Cinikus sem volt soha életében, indulásának tiszta szándékaitőrzika versei is.
József Attilának egyik verssora, „Jön a darázs, jön…” az általa megfigyelt világgal kapcsolatos jövőképét hívja elő:„Jönajövő, jön, megszagol, – / kórót a koplaló szamár. / Törik akóró, nem hajol, // Nyár lett a tél. Tél lesz a nyár? (…)Ésjobbfelőlmegbalfelől / remény riszál, szép rosszleány. /Tavamkiszárad. Fám kidől. / Emelkedik az óceán.”(Jön a jövő)
Megismerkedésünk időszakában interjút készítettem vele, ez a beszélgetés 1982 novemberében a Napjainkban jelent meg. Ekkor mondta: „Nézz körül: itt nincs katonás rend. De eszembe jut, amit Thomas Mann ír A törvény című elbeszélésének hőséről, Mózesről: »Rendetlen körülmények között született, tehát szerette a rendet.« Nekem ez azt mondja:
csak úgy érdemes élni, ha világunkban, szemléletünkben minden a maga helyére kerül.
S ez csak úgy történhetik meg, ha megkíséreljük a teremtett világot a maga egészében látni. Az univerzumot a mikrokozmosszal, az élő világot az emberi társadalommal, annak történelmével, a jövő esélyeivel és esélytelenségével; együtt a családot és az egyént a maga öröklött tulajdonságaival, az embert életével és halálával, tevékenységének minden formájával; a fizikai munkát együtt a szellemi munkával…” Később még megjegyezte: „Jób könyvét olvastuk a gyermekeknek: »Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből és mezítelen térek oda vissza.«” Az elmúlt napokban, akkor, amikor betegágyánál meglátogattam, s akkor is, amikor halálának hírét meghallottam, ezek a mondatok jutottak eszembe.
A nyitóképen Buda Ferenc és Füzi László. Fotó: Banczik Róbert
|
