Rohant velünk a világ. Ismerkedtünk a vajdasági magyar szavakkal, kóstolgattuk a jugoszláv ételeket és kontextust, távol állt tőlünk a polgári és a partizán életmód. Nem jártunk operába és pártgyűlésekre. Viszont a konyha hihetetlenül jó volt: zsíros és vajas kenyér, hagyma és paradicsom, karmonádli és szűzpecsenye, kolbászok és hurkák, burek és csevapcsicsa.

Mindig mindenbe belefogtunk, hogy aztán legyen mit abbahagyni.

Rohant velünk a körülöttünk kavargó világ. Árkonbokron sodort bennünket az élet, iskolákba, bohémságba, rock and rollba, lányokba, asszonyokba. Anyanyelvünk magyar volt, állampolgárságunk jugoszláv, szerbhorvátul tanultunk, valamint angolul-németül is, de oroszul nem. Az édesapák néhány kivételtől eltekintve Nyugat-Németországban dolgoztak: gastarbeiterek voltak. Általában optimisták voltunk és vidámak. Lázban égtünk, mentünk nyugatra, mentünk délre, de főleg északra, Szegedre, Mártélyra, Budapestre.

Az Új Symposion utolsó lapbemutató estjén, Újvidéken az Ifjúsági Tribün nagytermében, 1983. április 26-án Sziveri elereszt egy papírrepülőt: így fogunk repülni, mint ez itt! Köztudott, hogy Sziveri a hercegovinai Mostarban katonai középiskolában pilótának tanult
Fotó: Dormán László

 

Egy évben születtünk Sziveri Jánossal, hamar barátok lettünk, sokat csavarogtunk és hittünk a művészetben, az avantgárdban. Nyitottak voltunk, érdekelt bennünket az új művészeti gyakorlat, a konceptualizmus, az automatikus és konkrét költészet, a neoavantgárd Bosch+Bosch csoport, Joseph Beuys, Erdély Miklós és a Magyar Műhely. És a vajdasági képzőművészek: Benes József, Sáfrány Imre, Hangya András, Maurits Ferenc, Ács József. Szabadgyakorlatoztunk. Kosztolányi nyomdokában bukdácsoltunk Szabadkán. Megihletett bennünket a „forrásvizek barbársága”.

Politikával sokáig nem foglalkoztunk.

Nem érdekeltek bennünket az ideológiák és Lukács György sem.

A barátság sokat jelentett. Néha furcsa hangulatban napokig üldögéltünk, ittunk és fecsegtünk. Néha elcsavarogtunk Belgrádba, Ljubljanába, Bécsbe. A turisztikai nevezetességek nem érdekeltek bennünket. Gonddal olvastuk és értelmeztük az elméleteket és a költészetet: Petőfit, Adyt, József Attilát. Kassákot és Füst Milánt. Nagy Lászlót és Juhász Ferencet. Mert nem lehet megkerülni az elődöket és a hivatkozást. Aztán egyre több lett a bizonytalanság és a kétség. Íróasztalunk tele lett könyvekkel, lexikonokkal, olvasmányokkal. Konfliktusba keveredtünk az anyaggal és a valósággal. Az illúziók fokozatosan cserben hagytak bennünket. A politikai rendszert egyre nehezebb volt elviselni, láttuk, hogy megváltoztatni lehetetlen. Csak a kívülállásunkat fejezhettük ki.

Az Új Symposion szerkesztőségében, némi seritalokkal Zalán Tibor, Balázs Attila, Zalán kalapjával a fején Sziveri János és az ölében felesége, Utasi Erzsébet, 1982. november 10-én
Fotó: Dormán László

 

Sziveri alkotói karrierje az 1970-es évek első felében indult. Úgy alakult, hogy többedmagunkkal együtt mi lettünk az Új Symposion harmadik nemzedéke. Az előttünk járó generáció tagjai (Tolnai Ottó, Bosnyák István, Domonkos István, Bányai János, Gion Nándor, Várady Tibor, Végel László, Utasi Csaba, Gerold László, Danyi Magdolna, Böndör Pál, Thomka Beáta és mások) már véghez vitték a klasszikus kulturális hagyományok fellazítását, újrafogalmazták nemcsak a modernség, hanem a vajdasági magyar irodalom múltban rejlő identitását is, amely a délvidéki régióban egyedülálló módon részben az avantgárd esztétikai örökség alapjaira épült, olyan nagyvilági alkotók műveire, mint Jean-Paul Sartre, Albert Camus, Samuel Beckett, T. S. Eliot, Blaise Cendrars, Henri Michaux, Allen Ginsberg, Jurij Lotman, Jerzy Grotowski stb.

A symposionisták az avantgárd progresszív, szubverzív szemléletére visszavezethető felfogásuk miatt a kánon determinisztikus vonzatai helyett a vajdasági sajátosságok körét megpróbálták a lehető legszélesebb alapokra helyezni, így

a vajdasági magyar irodalmat nem egyszerűen a regionalitás egyik lehetséges alakzataként képzelték el,

hanem olyan képződményként, amely nyilvánvaló nyelvi-kulturális kötődésein kívül a nyugat-európai posztmodern tapasztalatokat is tudatosan beépítette művészetfelfogásába. A bácskaiság, a vidékiség alakzatainak vonatkozásrendszere nem a problémátlan identitás kifejezési formáival jelentek meg a symposionisták írásaiban, hanem mindazzal a többdimenziójú világgal, amely annak alföldi, mediterráni, balkáni és európai kulturális aspektusait is tartalmazza. A bonyolult kulturális tagoltság, a sokszínű és sokjelentésű egzotikum megléte a symposionisták számára meghatározó körülménnyé vált. A vidékiséget felülírta a nyitott attitűd.

A temerini Matuska-ház előtt, 1982. november 18-án. Matuska Márton, a Magyar Szó című napilap újságírója, az 1944/45-ös partizánterror magyar áldozatainak kutatója ingyen a Sziveri család rendelkezésére bocsátotta a régi családi házat
Fotó: Dormán László

 

Ez a szemlélet és szenzibilitás visszavezette a költői beszédet a legegyszerűbb dolgokhoz. A Domonkos István, Koncz István és Tolnai Ottó nevével fémjelzett „jugoszláviai magyar költészet” átadta helyét a klasszikus lírai szerepektől megfosztott, demisztifikált költői nyelvezetnek. Az Új Symposion költőinek életművében a nyelv szerepe kettős volt: egyrészt a korral való dialógust, a kor kérdéseire adható művészi válaszokat keresték, másrészt pedig a művészet alapvető dilemmáit, a költői hivatás problémáját aktualizálták. Ez az intellektuális érzékenység „a gondolkodva létezni” kérdéskört reprezentálta, ugyanakkor a hagyományos költészet szerepvesztését is hangsúlyozta. A különböző periferiális, szabadon, automatikusan mozgó beszédtípusok megjelenése a fiatalabb nemzedék tagjainál, például Böndör Pálnál és Sziveri Jánosnál is tetten érhető. Sziveri esetében a symposionista költészeti paradigma olyan sokrétű hagyománynak bizonyult, amely a nyolcvanas években többszörösen reflektál majd a ránehezedő társadalmi-ideológiai struktúrára is.

Hogy ki volt Sziveri János? Nekem talán könnyebb választ adnom, mert nem kötelező elhelyezni az irodalmi kánonban, mert csak barátja, harcostársa voltam, rokona a lázadásban, egykori szerkesztő kollégája.

Ha most valaki megkérdezné, miért csatlakoztam a symposionistákhoz, azt mondanám, azért, mert szabad, gondolkodó-vitatkozó emberek voltak. Ellenálltak az ostobaságnak, a béklyóknak, amiket a rendszer kínált. Még annak árán is vállaltuk a lázadást, hogy az előző, Tolnai-féle nemzedék meghurcolásából már tudtuk, hogy az engedetlenség mindig büntetést von maga után. Iróniával kezeltünk mindent, amit igazságtalannak és szükségtelennek láttunk, ítéltünk.

Sziveri János átveszi a Sinkó-díjat Reffle Gyöngyitől, a bíráló bizottság tagjától, a díjalapító Magyar Tanszék küldöttétől. Balról Bognár Antal bíráló bizottsági tag, laudátor, az Új Symposion szerkesztője
Fotó: Dormán László

 

Sziveri nagyon szeretett vitatkozni, néha egészen a kötekedésig. Vigéc volt, vagabund, akinek a versei saját előadásában szóltak a legjobban. Én még hozzátenném, hogy a habitusáról és a külsejéről is legyen fogalma annak, aki nem ismerhette: nekem trubadúralkat volt gitár és szájharmonika nélkül, neki elegendők voltak a szavak, ezek jelentése, zenéje, akusztikája. Olyan bátran húzni-vonni, ropogtatni, recsegtetni azóta sem merte a verseit senki, mint ő. Most hogy írom ezt a megemlékezést, még Lajkó Félix is eszembe jut vele kapcsolatban, mert egy nagyvilági, ugyanakkor falusi kocsmában nyikorgó, öntörvényű hegedűshöz is hasonlíthatnám Jancsit, aki titokzatos is volt, meg mulatságos is, valami jellegzetes hangulatba hozta az embert, amikor felugrott az asztalra és karjait magasba emelve, napszemüvegben (!) kántálni kezdett. Sokat nevettünk, pedig talán akkor szorult a nyakunkon legjobban a hurok.

Merthogy az Új Symposion szerkesztőségéből 1983 májusában ki lettünk rúgva,

egészen pontosan: a tartományi pártbizottság illetékesei leváltottak és menesztették az újvidéki Új Symposion folyóirat egész szerkesztőségét, élén Sziveri János főszerkesztővel (csak mellékesen jegyzem meg, hogy ugyanannak az esztendőnek őszén a budapesti Mozgó Világot is kivégezte az Aczél-rendszer).

Hosszú évekig bojkott volt, semmi kompromisszum. A szerkesztőség nagy része kiállt Sziveri, a leváltott főszerkesztő mellett, akit az akkori tartományi kultúrtantik (Major Nándor és társai) alaposan meghurcoltak. A szerkesztőségi tagok többsége vállalta a száműzetést; bojkottáltuk a lap élére kinevezett új szerkesztők kollaboráns munkáját.

Csoportkép. A Sziveri-féle Új Symposion szerkesztőségének utolsó irodalmi estje, folyóirat bemutatója Újvidéken, az Ifjúsági Tribün első emeleti nagytermében, 1983. április 26-án. Ekkor már mindenki tudta, hogy a hatalom meneszti a szerkesztőséget. Balról jobbra: az asztal végében a földön ül Balázs Attila; mögötte Faragó Kornélia; hátul P. Nagy István; ingben, napszemüveggel Sziveri János; tőle jobbra nagy szakállal Mák Ferenc; Radics Viktória óvszert fúj; feketében, nagy szakállal Bicskei Zoltán; mögötte áll Fenyvesi Ottó; előtte ingben, karját összefonva Losoncz Alpár; egészen jobbra csíkos felsőben Szűgyi Zoltán; az asztalon fekszik, mint egy meztelen Maya (vagy Goya?), Csorba Béla
Fotó: Dormán László

 

Négy-öt évig tartott a „száműzetésünk”. Írásaink nem jelenhettek meg az akkori vajdasági magyar lapokban, kiadványokban. Sziverinek a Dia-dalok című kötete már 1983-ban elkészült, de csak 1987-ben jelenhetett meg egy szerb kiadónál (az Újvidéki Íróközösség). A kötet tehát négy évig várt a megjelenésre, Jancsi évről évre újraszerkesztette, bővítette, új verseket írt hozzá. A szemem láttára lett egyre csiszoltabb a kötet; a várakozás tette egyre tökéletesebbé, gyémántkeménységűvé. A versek egyre könyörtelenebbek lettek, majd a költőn elhatalmasodó betegség, fizikai leépülés olyan húrok megpendítésére „ihlette”, ami a magyar költészetben példátlan.

Sziveri erős karakter volt, aki nem adta fel a küzdelmet a kommunista kultúrpolitikával és a betegséggel szemben sem. A betiltás utáni köteteinek költeményei torokszorító hitelességűek. Szerzőjük semmiféle esélyt nem ad a mellébeszélésre.

„Sem Páris, sem Bakony: / vér és takony” vagy „Dunamedencecsont mi bennünk sajog / rázkódnak jámboran változó népfajok / nem vagyunk jók mi már csak túsznak / vízszinten fekáliák úsznak”, és a Balázs Attilának ajánlott Felröhögünk a dolgok állásán kezdő két sora: „érzem az égett zsírszagot kiirtanának / mint az írmagot”, aztán a nagy vers, a Bábel utolsó négy sora: „Az éjben eső felesel, rólam locsog – / járdára zuhog, csattog a mocsok. Lóg az orromból műanyag kábel; / dühöng a szívem, dühöng e Bábel.”

Harmincötödik születésnapján feleségével, Erzsikével, Utasi Erzsébettel, Budapesten a Handzsár utcában, már betegen, egy szocreál kanapén, 1989. március 25-én. A párnája mellett Piszkos Fred kalandjai
Fotó: Dormán László

 

Talán ebből a pár idézetből is felsejlik, milyen erőteljes, átható ritmusban írta Sziveri a verseit, úgy is mondhatnám, ahogyan a „szív veri”. Ugyanígy adta elő, akár valami régi rabnóták elvadított verzióit kántálná fejbe rúgó énekhanggal, higgadtan, állhatatosan, paposan húzva-vonva, kocsmai nagymenőként ropogtatva, recsegtetve a szavakat – őrületbe kergetve a közönségét. De kevés volt az ilyen alkalom, mert fájdalmasan gyorsan és keményen megfizette az árát alkotói és emberi bátorságának, ellenállásának. Harminchat évesen elragadta a halál. 1990. február 1-jén Budapesten hunyt el, ahogy ő írta utolsó négysorosában: „valakit elszólítottak belőlem”.

Hol befogadja, hol kiveti magából a közeg, a Sziveriről kialakított kép küzdelmek és konfliktusok során formálódik;

a küzdelmek hol győzelemmel, hol vereséggel végződnek. „De mielőtt kinyiffanok sír / kövembe kevélyen belevésem / SZIVERI JÁNOS VOLTAM / EZ VOLT BÜNTETÉSEM” – versel a költő az Ingyencirkusz Mák Ferinek című tragikomikus költeményben.

Versei olyanok, mint a búvópatak. Merem remélni, hogy meg tudják majd szólítani a mindenkori fiatalokat. Erre eddig is volt példa. Örvendetes, hogy a fiatalabb nemzedék tagjai időről időre felfedezik: verseit újra és újra megzenésítik, PhD-dolgozatok íródnak, különböző színházi produkciók készülnek, valamint új dimenziókat felvillantó versválogatások, mint a Szélherceg című kötet, amely 2020-ban jelent meg a Kertész Imre Intézet jóvoltából (a költeményeket Terék Anna és Melhardt Gergő válogatta). S az is fontos, hogy Sziveri hagyatéka „nem hullott szét”,
a Kertész-intézetben megtalálható, kutatható.

Sziveri János temetése a Farkasréti temetőben 1990. február 7-én. A képen húga, Marika. Mögötte balról özvegye, Utasi Erzsébet és Jancsi édesanyja, jobbról első házasságából született fia, Gábor
Fotó: Dormán László

 

Elveiért kiálló, szuverén személyiség, egyenes gerincű költő volt, aki a szabadságmítoszhoz kötötte életét és halálát. Életében hat kötete jelent meg. Három Újvidéken: Szabad gyakorlatok (1977), Hidegpróba (1981) és Diadalok (1987). Három pedig Budapesten: Szájbarágás (1988), Mi szél hozott? (1989), Bábel (1990). A szerző által összeállított Magánterület (1991) már csak halála után jelent meg.

Sziveri János 1954-ben született, Muzslán, Bánátban, Nagybecskerek (Zrenjanin) mellett, egy színmagyar faluban. Ha élne, most lenne hetvenéves.

 

Köszönet Dormán Lászlónak a különleges képanyagért, nemkülönben az informatív képaláírásokért! (A szerk.)