A játékkockák szétgurulnak.
Senki össze nem rakja őket.
Állingálunk néma vigyázzban.
Őrjítenek az inga évek.
Ötvenöt elmúlt. Mi jöhet még?
A sivatag is körém zárult.
Másképp is történhetett volna?
A látóhatár ki nem tárult
időben. Köd volt. Cseperészett.
Fejünk fölött hold úszott némán.
Átkozott erdélyi szemerke.
Hát ez lett belőlünk. Ne nézz rám!
Itt mindennek ára volt, ára.
Tapicskoltunk híg, hazug sárba.
Miért van karácsony? Miért az eljövetel? Évente egyszer, ilyenkor karácsonykor óhatatlanul felmerülnek ezek a kérdések itt, a szőlőhegyen is, ahol az alvó szőlőtőkék hétalvó puttonyocskákról álmodnak.
Szent karácsony napján látta meg a napvilágot 1923-ban Hegymeginé Vilma asszony, aki a tavalyi Petőfi-évben huszonhárom Petőfi-verssel ajándékozott meg minket. A már sok éve világtalan hölgy százegyedik születésnapjára is tanulással és versmondással készült.