Fülöp herceg temetése ment a tévében. Gávriel elnézte a koporsón a dán és a görög zászlókat. Szédülten próbálta elképzelni az őserdő azon legöregebb fáját, aminek koronája elbírná az egymással keresztül-kasul bogozódó királyi családokat. Eltűnődött, végül is miért nem adott olyan nyugatiasan hangzó nevet a gyermekeinek, mint amilyen az övé. Könnyebb lett volna az életük. Valami mégis mindig visszafordította a dzsungel felé, aminek fáin mániákus férfiak, arctalanná fátyolozott nők, megcsonkított fiúgyermekek, sorstalan leányok csimpaszkodtak, s aminek árnyékából egy szál hátizsákkal menekült el tizenhét évesen ide, az ígéret földjére, a hentesüzembe. Azóta már a második házasságát taposta, de mindenki tudta, hogy Sárát még most is jobban szereti. 

Hága, a holland asszony szőke volt és nagydarab, hegynyi vállai alatt hatalmas mellek fakadtak, azok alatt pedig formátlanná placcsant az egész húspaca. De jó volt és szelíd és dolgos és tejföl, és olyan aranyosan igyekezett beszélni tanulni a maga krákogó, torokkaparó nyelvének emlékével a szájában, ami se német, se angol nem volt, s mégis kicsit mindkettő. Izmáel tizenkilenc év alatt kétszer találkozott a németalföldi nagyszülőkkel, mind a kétszer kapott tőlük száz eurót és egy zacskó ánizsos édességet, amit aztán sűrű fújogatással köpködött bele a repülőtér nagy szemetesébe. Mindenki őket bámulta. Persze, neki ezt is szabad, pufogott magában az elsőszülött Árje. Sára fiaként furcsán mozgott az apja házában, s a szégyen vöröse égette az arcát, ha néha véletlenül rányitott a holland asszonyra, vagy tőle kellett valamit kérjen Gávriel távollétében. Minden második péntek a kétórás autóúttal kezdődött az anyja házáig, ahol reggelente boxerban téblábolt az aktuális udvarló, akivel mindig férfias dolgokról kellett beszélni a garázsban bütykölve vagy a kanapén tévézve, otrombán, teli pofával röhögve vagy pátosszal bólogatva. A nevüket sem volt érdemes megjegyezni arra a kis időre. Vasárnap este két óra hazáig.

Gávriel észre sem vette, hogy a kisebb fiát elkényeztette. Hogy Hága a sajátjához húzott, az természetes volt. Ő meg csak szerette látni a gyermek hirtelen növését, nyúló, táguló csontjait, sűrűsödő izmait, melyek az északi rokonok robusztusságát ígérték. De most bántotta a lelkiismeret, amiért hajszál híján feláldozta az ő elsőszülöttjét, elhatározta, hogy a kedvében fog járni.

Jösszméssz az az ember volt, aki mindent elintézett, mindent kikutatott, mindent megszerzett jutányos áron, néha külföldről telefonált egy elporladt rokon megbarnult anyakönyvének az iktatószáma után, vagy a számlákat lobogtatva bevasalta Gávrieltől a virágcsokrok és vacsorák árát, amikkel kiudvarolt néhány üzleti titkot magányos, középkorú titkárnőktől. Ha valaki, ő szerezhetett egy zsidó menyasszonyt. Árje vissza akart települni Izraelbe, hogy ott ásson és keressen, ahogy a régészeknek kell, és hogy találjon válaszokat, ahogy neki magának nagyon kellene. Itt hiába keresett földön és égen, magában és másokban. Csakhogy Gávriel hátra sem nézett, mikor kifutott a pusztuló Szodomából, az ága pedig, egyetlen jussa a család fájából, lehasadt egy lángcsóva sújtására. Az izraeli kormány nagyon védi az övéit az idegenektől, így sokat nyomna a latba ottani rokonok segítsége. Nem maradt más hátra, mint beházasodni a zsidók közé. Az atya eltervezett mindent.

Árje nem volt elragadtatva az ötlettől. A vére emlékezett a lüktetésre, amivel a falhoz nyomott egy-egy formás testet, keze végigrepült az őrjítő vonalakon, a szája csókolt, evett, harapott, égett, üdvözült és elkárhozott. Most nem udvarolhat, nem szerezhet, nem hódíthat. Nem örülhet a lánynak, aki után nem is gyötrődhetett. Nem járta bújában részegen az utcákat, a holdnak énekelve, hogy aztán a kibékülés felzaklató örömében egybeolvadjon a nappal. Ha gyermekük foganna, az is Jösszmésszé lenne (akivel nem is ismerték egymást), az ő vére, az ő bűne, az ő érdeme. Legalábbis így érezte. Két jelölttel érkezett a bizalmas: Dvorá és Cipórá. A méhecske és a madárka. Az előbbi apja órásmester Tel-Avivban, a lány itt jár egyetemre, az utóbbié pedig orvos, törzsgyökeres akkoiak, nagy szerencse, hogy most pár hétig itt vannak látogatóban a rokonaiknál. Héberül és angolul beszélnek. Módosak. Egészségesek. Mint az eladó lovak, gondolta a fiú, s majdnem megkérdezte, megvan-e minden foguk és oltásuk.
A kerítő ragaszkodott hozzá, hogy először csak ő látogassa meg a jelölteket. Dvorá az albérletében fogadta, a lakótársai a másik szobában kuncogtak, ő meg zsémbesen, de a szülői akarat több száz kilométerre kiható hatalmának engedve bekapcsolta az órásmestert és feleségét videóhíváson. Ők se hízelkedtek különbül a vevőiknek, ahogy Jösszméssz nekik, s maga Gávriel is sok újat megtudhatott volna saját és családja erényeiről, ha hallja őt. Egészen költészet volt, amit Arszlán leírásánál végbe vitt. A család illedelmesen végighallgatta, majd egy semmitmondó válasszal jóformán kitették. Mi bajuk lehet, tűnődött. Vagy az törökül jelenti az oroszlánt, kapta fel a fejét hirtelen, majd az ostobaságától sziszegve tette hozzá: és héberül Árje. Már az isten se mossa le róla, hogy muzulmán…


A doktorékkal a rokonok lakásán találkozott. Ezúttal felkészültebb volt. A magasztos jelzőkkel most se fukarkodott. Árja tudós ember, kiváló régész, kezdte, s csak azért nem fogott bele az általa feltárt műkincsek felsorolásába, mert észrevette a zsidók furcsa arckifejezését. Nézzék a fényképét, próbálkozott másképp, milyen mutatós férfi, majd felnyújtott egy családi fotót, amin a legfeltűnőbb a mindenki fölé tornyosuló Izmáel volt bő két méterével, atléta termetével, hirtelenszőke hajával, kék szemeivel. Ön kigúnyolja a felmenőink meghurcolását, sápadozott a tel-avivi reménység, a nagybátyám szülei Auschwitzban haltak meg! A dumakirályt kidobták, mielőtt kihaboghatta volna magát a bajból.


Az elsőszülött még soha életében nem nevetett olyan lelkéből, mint mikor Jösszméssz megszégyenülten előadta a kudarcba fulladt leánykéréseket. Gávriel hüledezett, Hága szájára tett kézzel nézett kétségbeesetten, Izmáel a fejét vakarta. Árje pedig kacagott és kacagott, hogy a könnyei folytak le kétfelől a kipirult orcáin. Látod, apám, szólt aztán, milyen semmiségeken múlik a családok és népek békéje. Mi, emberek mindent elkövetünk, hogy valahogy a fáról le ne essünk, vagy visszamászhassunk rá, miután a mellünket verve leszöktünk róla. Hogy roskadásig van bolondokkal, az nem baj, de itt lent nem érezzük magunkat biztonságban. Pedig innen nőnek ki az új csemeték. Attól, hogy a vén fa magasabb, még nincs sokkal közelebb az istenhez se. Csak felfogja a napsütést a friss hajtásoktól. Apám, én szeretlek téged, és anyámat, és az öcsémet is, akinek mindent lehet, de még a feleségedet is. Az én fám gyökerei úgyis összefonódnak a tiétekkel. Kérlek, engedjetek a napra.