Huszonöt-harminc évvel ezelőtt történt…

Éppen ebédelgettünk a konyhában, amikor a feleségem hirtelen felém fordult:
– Nagyon szeretném, ha kiugranánk oda. Rá tudnál szentelni egy napot a drága idődből?
– Hova oda?
– Már elfelejtetted? Pedig tegnap beszélgettünk róla. Hát a Louis Aragon, meg az Elsa Triolet birtokára, Saint-Arnoult-ban.
– Igazad van, drágám. Bocsátsd meg, kiment az eszemből. Pedig meg is néztem hol van pontosan Saint-Arnoult. Ötven kilométerre innen Párizstól. Egy órácska a szép kis erdei utakon. Mi csábít oda téged?
– Engem? Két romantikus költő forró, romantikus szerelme, romantikus együttélése egy romantikus erdő mélyén, egy romantikus, XII. századból származó vízimalomban. És az ő romantikus síremlékük a birtok romantikus kertjében, amelyben egy romantikus pár pihen a romantikus tölgyek alatt. Folytassam?

Mit válaszoljak erre az én romantikus páromnak? Hogy Aragont én nem a romantikus patakpartról ismertem, hanem a romantikától mentes kommunista pártból. Neve réges-régi emlékeket ébreszt fel bennem. Húszéves koromban, az ötvenes évek Budapestjén nekünk, fiatal tollforgatóknak ő mintakép volt.

Ma már ez hihetetlenül messze van. Nemcsak az ötvenes évek Budapestjétől, de még a kilencvenes évek Párizsától is, amikor Marie-Hélène javaslatára Saint Arnoult-ba készültünk…

Útra kelve elmesélem neki, hogy Aragon nekünk az irodalmárok szimbóluma volt. Zseniális regényíró, költő és zsurnaliszta, aki belekóstolt a két világháború közötti évek összes modern, meglepően merész írói stílusába, mielőtt 1930 körül a Francia Kommunista Párt tagja lett és megszelídült. Jobban mondva, stílusa „pártszerűvé” vált. Addig, szerintem, még több is volt, mint modern. Brutális! A bizonyíték? 1928-ban, harmincéves korában jelentette meg a Con d’Irène című nagy port felvert pamfletjét, ami szó szerint Irén legintimebb női testrészéről szól. De nem ilyen finoman mondva, hanem úgy, ahogy gyerekkorunkban a bakon ülő, ostorukat csattogtató kocsisok küldtek minket oda.

Az elegáns, polgári stílusú, jólnevelt Aragon zabigyerek volt. Ötvenhét éves papája, Louis Andrieu, a nagy tekintélyű párizsi rendőrfőkapitány egy huszonnégy éves hajadonba lett szerelmes. És a titkos viszonyból egy kisfiú jött a világra. Házas ember, ismert politikai személyiség, szó sem lehetett arról, hogy az újszülött az Andrieu családnevet viselje. Az igazi, a hivatalos Madame Andrieu nem tűrte volna. A kicsinek be kellett érnie az apai keresztnévvel. A papa korábban Spanyolországban volt Franciaország nagykövete. Innen a kis Louis mesterséges családneve, akit később sokan spanyol eredetűnek könyveltek el. Az író sohasem tiltakozott ellene, mert jobban szerette, hogy inkább spanyolnak tekintsék, mint törvénytelennek.

Az autópályán robogtunk Versailles felé. Április végén jártunk, szép napos volt az idő. Körülkocsikáztuk a Napkirály büszke várkastélyát, s onnan vágtunk neki a Saint-Arnoult felé vezető kis erdei utaknak

– Mit olvastál Aragontól? – kérdezte Marie-Hélène.
– Kamaszkoromban nekikezdtem Az omnibusz utasai című nyolcszáz oldalas regényének…
– És?
– Ötven oldal után feladtam a harcot.
– Mi nem tetszett? A stílus? A téma?
– Nem, nem. Engem a rengeteg francia nevű szereplő zavart a históriában. Akkor még egy szót sem tudtam a te szép anyanyelvedből és nem ismertem a kiejtést sem. Így hát képtelen voltam visszaemlékezni az összes szereplőre, memorizálni őket. Túl sok volt belőlük, összetévesztettem egyiket a másikkal.
Rám kacsintott a szomszédos ülésről:
– Azóta persze megtanultad, hogy pechedre itt nem mindenkit hívnak Farkasnak. Az eredeti regény sem csábított, mióta itt vagy?
– Les voyageurs de l’impériale a címe. Belelapozgattam, de valahogyan elavultnak találtam. Nem a témáját, ami az első világháború előtti időkben játszódik, hanem a hangnemét.
Elmosolyodva nézett rám:
– Kiment a divatból?
– Talán ő, talán én. Talán mindketten…

A vízimalomból azóta múzeum lett. Egy szimpatikus fiatalasszony az idegenvezetőnk. Lehetünk úgy huszonöten. A kérdésekből arra következtetek, hogy kis csoportunk tagjai vagy irodalomrajongók, vagy tagjai annak a politikai pártnak, amelyhez harminc éves korában Aragon is csatlakozott. Aragon, nehéz körülmények között töltött fiatalsága után, pocakot eresztett és 1951-ben már képes volt megvásárolni ezt a több hektáros luxusbirtokot, amelyet nagy szerelmének, Elsának ajándékozott.

Elsa… Elsa Triolet. Leánynevén Ella Jurievna Kagan, egy jómódú orosz polgári család sarja. Moszkvában születik. Több nyelven beszél, kitűnően zongorázik, de leginkább az irodalom érdekli: prózát ír, versel. Semmi kétség: tehetséges.

Ella huszonegy éves, amikor kirobban az októberi forradalom. Szimpatizál a forradalom elméletével, de utálja annak a gyakorlati, mindennapi kellemetlen következményeit. A jólét vágya egyszer-másszor legyőzi az ideológiát egy tündérmese formájában…

Ismeretes, hogy ha nagyon akarjuk, még az elképzelhetetlen is valóra válhat. Így hozta össze Ellát a véletlen a moszkvai francia nagykövetség egyik katonai attaséjával. André Triolet, a jóképű, gazdag családból származó fiatal kapitány az első látásra leteszi a fegyvert a fiatal lány bája és intelligenciája előtt. Ellának a százados, mint rövidesen kiderül, inkább útlevélforrás. 1919-ben összeházasodnak és do szvidania Rosszíja. Adieu Lenin! Ella Kaganból hirtelen Elsa Triolet lesz, és francia állampolgárságát bizonyító papírjai előtt megnyílik az orosz határ. A fiatal házaspár egy évig Tahiti szigetén él, majd Párizsba költözik. Elsa felfedezi a Montparnasse irodalmároktól nyüzsgő kávéházait. Előbb oroszul ír, azután franciául.
Mindkettőt sikerrel. Beolvad az irodalmárok közé, és kétéves együttélés után búcsút mond a századosnak, aki kiszabadította a bolsevik pokolból. 1928-ban hozza össze a sors Louis Aragonnal, aki azonnal halálosan szerelmes lesz belé. Tíz évvel később, 1939-ben házasodnak össze hivatalosan is.

Mindezt idegenvezetőnk meséli. Kellemes az idő, bejárjuk a birtok óriási kertjét. „Ezt a több hektáros parkot a szerelem, a gyász és a megemlékezés jellemzi”, mondja nekünk a szimpatikus fiatalasszony. „Mert itt, a kertben hunyt el 1970. június 16-án Elsa Triolet. Egy hirtelen szívroham végzett vele. Kívánsága mindig az volt, hogy itt, a saját birtokán hantolják el. Férjének ezt sikerül is elérnie, hála a köztársasági elnökség különleges engedélyének.”

Megtudtuk azt is, hogy Louis Aragon órákat töltött a sírkő mellett. Így társalgott, némán, csupán gondolatban, elhunyt szerelmével. Elsa, a tehetséges pianista, zeneimádó volt. Férje erre gondolt, amikor berendezett a sírban egy olyan meglepő gramofonos masinát, amely éjjel-nappal, megállás nélkül játszotta Bach csellóra írt Sarabandját, a zseniális Rosztropovics előadásában. Haláláig hű Elsa emlékéhez, Aragon hetvenkét éves korában véglegesen búcsút mondott a női bájnak, s vele a párizsi hölgyek ismert csábítóképességének. Hogyan? Elsa távozása után ő a fiatal férfiak körében találta meg boldogságát. Ami persze nem akadályozta meg abban, hogy 1982-ben bekövetkezett halála után ne ossza meg szeretett Elsájával a Saint-Arnoult parkjában ásott sírt.

A kerttel végezve bejártuk a vízimalmot, amelyből a kényelmet kedvelő házaspár az ötvenes években egy igazi luxustanyát teremtett. Megcsodáltuk a modern, jól felszerelt konyhát, a minden luxussal megáldott fürdőszobát, az ebédlőt és a szalont elegánsan divatjamúlt bútorzatával, amelyre a házaspár művészi gusztusa nyomta rá a bélyegét.

A vizit a hálószobában ért véget. Körülvettük a kényelmes nagy dupla ágyat, két zseni forró szerelmének közvetlen tanúját. Több évtized távlatából rendkívül meghatónak találtam, hogy megsimogathatom azt a bútordarabot, amely Elsa és Louis érzelmei gyakorlati megnyilvánulásának volt az eszköze. Mialatt ezen járt az eszem, egy könyvet vettem észre Louis Aragon éjjeliszekrényén. Kísértés fogott el. Jogom van-e hozzányúlni, megnézni, mit olvasott ő negyven évvel ezelőtt pizsamában, készen az éjjeli pihenőre. Klasszikust? Modernet? Regényt? Politikát? És végső soron, szabad-e, vagy nem szabad rákukkantanom?

Amikor idegenvezetőnk másfelé nézett, óvatosan felvettem a könyvet és elolvastam a címlapot. Egek! Mit látok? Az ellenforradalmi erők az 1956-os magyar októberi eseményekben volt a kezemben, a Kádár-kormány 1957-es kiadásában.

Ezt olvasta Louis Aragon az ágyban, mielőtt eloltotta a lámpát és Elsa mellé bújt.