Az Erdélyt idéző kerek erdő közepén éppen fát vágott, amikor meglátott bennünket, belevágta fejszéjét a rönkbe, elénk jött, és szívélyesen beljebb tessékelt. Az erdélyi fenyőkből készült gerendákból épült tornácon kínált hellyel bennünket feleségével együtt. Hogy mi mindenről beszélgettünk az itt töltött órák alatt, az most nem tartozik szorosan a témához. Amikor elbúcsúztunk, dedikáltattam vele a nálam levő könyvet. Aztán a nyakába vette kisebbik fiamat, Bálintot, és így kísért el bennünket a kocsiig.
Most újra elolvastam a könyvet. Az akkori olvasathoz képest az a legdöntőbb, és számomra megrendítő különbség, hogy ma már a regény ötödik szereplője: az író, Sánta Ferenc sem él.

Az áruló minden szempontból különös könyv. Az ókori filozófiai traktátusok stílusára emlékeztető formában és hangnemben megírt vitairat, de mivel a regény még mindig „fiatal műfaj”, végleges szabályai nincsenek lefektetve, így erre a műre is nyugodtan mondhatjuk, hogy regény. De nem véletlen, hogy a szerző később Éjszaka címmel drámát írt a műből, amelyet 1968-ban be is mutatott a Katona József Színház, és tévéjáték is készült belőle.
A mű 1966-ban jelent meg először, tíz évvel az 1956-os forradalom és szabadságharc után, annak emlékére. Az áruló erkölcsi-filozófiai vitairat, nem az a célja, hogy vádaskodjon, hogy egyértelműen megnevezze az árulót, hanem hogy minden olvasója elemezze önmagát, és gondolkozzon el azon, ő milyen mértékben áruló: kit, mit és mikor árult el.

Az író egyik éjszaka különös vendégeket hív meg, idéz föl otthonában a huszita időkből. Nyilvánvaló, hogy 1966-ban nem lehetett nyíltan beszélni a forradalomról, sőt, a hivatalos titulus „ellenforradalom” volt, bár én ezt a szót soha le nem írtam, ki nem ejtettem a számon 1956-tal kapcsolatban. Nekem életem legnagyobb és legmegrendítőbb magyar történelmi eseménye. Nyilvánvaló, hogy Sánta Ferencnek is álmatlan éjszakái voltak a forradalom elárulása, és a behívott szovjet hadsereg által vérbe fojtott szabadságharc után. Itt kell megjegyeznem, hogy – noha fiatal ember volt – ez volt az utolsó szépirodalmi munkája.
Ezeken az álmatlan éjszakákon írta/írhatta Az árulót, fájdalomcsillapítóként vörösbort iszogatva. Látomásos parabolájához a huszita korból idéz föl, hív meg négy vendéget; tán sohasem létezett embereket, bizonyos magatartásformák általa elképzelt tipikus alakjait. Műve szürrealisztikus látomás, a rá jellemző realizmussal és humorral megírva, amelyet mély fájdalom, és a „künikoszi” filozófusokra jellemző cinizmus, irónia hat át.

Első „vendége” Václáv Jásek, a császári harcosból lett huszita, a fegyver és az „igazság” megszállottja, aki erőszak és gyilkolás nélkül elképzelhetetlennek tartja az életet.
Másodikként a paraszt érkezik, aki legszívesebben már fordulna is vissza; a mindenkori kisemmizett, kiszolgáltatott, de sunyi és lázadni sohasem akaró földönfutó. Élete főcélja az életben maradás volt, mindig és mindenáron. Ahol az érdeke azt kívánta: lopott és hazudott. Elmondja, hogy az ő vackán halt meg Zsitomir, aki még előtte boldogan meséli, hogy ő ölte meg Václávot, akit szintén a paraszt temetett el ugyanabba a gödörbe.
Ezután érkezik Eusebius, aki azonnal követeli vendéglátójától, hogy tessék őt Domine Eusebius – legatus de latere névvel és címmel illetni. Még most, holtában is rangkórságban szenved. Állandóan csak mások bűneit, bűnösségét emlegeti, örökké ítélkezik, vádol, magát pedig különös szellemi magasságok képviselőjének tekinti, és pap létére legjobban a hetérákért rajong. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy a Brassóban született Sánta Ferenc egyházi – katolikus, unitárius és református – iskolákba járt, és természetesen rajta, az írón múlik, hogy milyen karakternek festi le a papot.)
Az utolsó vendég: Jan Zsitomir, aki huszitából lett császári harcos, éppen az élvhajhász, de jó rábeszélő képességgel rendelkező pap hatására. A sors (jelen esetben az író) iróniája, hogy teljesen fölösleges volt a „csere”, teljesen mindegy, hogy Zsitomir császáriként öli meg a huszita Václávot, vagy a császári Václáv a huszita Zsitomirt.

A regény végén Václáv papírvágókéssel arra kényszeríti az írót, hogy válasszon ki közülük egyet, aki tovább élhet, újra élhet. Természetesen az egész fikció, az elme játéka, hogy az író szerint melyik szellemiségnek lehet létjogosultsága, és az író Václávot választja, nyilvánvalóan nem a papírvágókés általi „fenyegetettség” miatt…
Én – a kései recenzor – az ötödik szereplőt, az írót, Sánta Ferencet választanám, aki a most következő részletben éppen a parasztot faggatja:
„– Egy pillanat! – mondtam. – Mit csinált aztán a katonával, öreg?
– A vállamra vettem, és hazavittem őt is, aztán meg eltemettem tisztességgel, akár a másikkal is tettem volt!
– Nem sajnálta úgy, ruhástól a földbe tenni?
Meghajtotta a fejét:
– Azt levettem róla!… A porontyaimnak semmi öltözetje, akkor meg minek menjen a sok drága holmi a férgeknek a föld alá?
– Dögölj meg! – mondta Václáv.
– Hová temette? – kérdeztem.
Még hátrább lépett az ajtó felé:
– Megmondom már az igazságot úgy, ahogyan van – egy gödör, az már megvolt, minek kapartam volna másikat?
Václáv elsápadt:
– Hová tettél engem, te nyomorult?
– Nyugalom! – mondtam. – Elfértek azok ott tisztességgel, mit gondol, öreg?
– El, uram, elfértek tisztességgel…
– De hiszen olyan szűk volt az a hely, hogy egy ember is nehezen fért el benne. Hogyan fértek volna ketten?
– Fértek! Fértek igen nagy békével és igen nagy nyugalomban! Mert ha kicsiny is volt az a hely, én az egyiknek a karját szépen megfogtam, és a másikon általvetettem – s ekképpen aztán megvoltak egymással. A lábukat is áttettem egymáson, s úgy aztán még inkább fértek. Pontosan akképpen, uram, mintha aludnának, akképpen pontosan, amiként a gyermek is szokta, át a karját-lábát egyik a másikon. S azután úgy gondolom, az Isten igazsága is betelt, és nyugalmat adott mind a kettőnek…
– Nem igazság ez, öreg, hanem a halál! – mondtam.
– Tán éppen ez volt az igazság! Úgy nyugodtak békességgel, akár a gyermek. És mert a ruha nem volt rajtuk, bizony még azt sem mondotta volna meg senki róluk, hogy melyik kinek a katonája, s ha voltak zászló alatt az életben, ugyan milyen lobogója is lehetett akár egyiknek, akár másiknak…
– Hát hogyha a ruhát levette róluk, akkor bizony nehéz lett volna megmondani!
– A gyereknek jutott az a ruha! Nem jutott abból a magam hasznára egy cérnányi sem. A gyereknek, annak igen, arra került aztán mindegyikből kicsiny kabátocska meg valami nadrág, úgy, ahogyan az asszony összevarrogatta szépen. Tél jött, s nem vette őket annyira az Isten hidege, miként e nélkül a rongy nélkül vette volna szegényeket…
– Szakadjon rád az ég! – mondta Václáv.
– Az már megtörtént, uram, úgy szakadt rám, hogy rászakadt a tüdőmre a baj, mert az éhség meg a gyermekkoromtól való munka, a robot, hogy keríthessek valamit a gyermekeimnek, az megrontotta az én tüdőmet, de nemcsak azt, hanem mindent, úgy, ahogy lát maga előtt. Mert nem egyébre ment az én életem, mint hogy a gyereket felneveljem. De azt mondom én, s ne legyen harag miatta, hogy szólni merészelek, azt mondom én, hogy sokfajta igazságot mond az ember, de az Istennél van a legnagyobb igazság. Az aztán pontot teszen minden után! Mert ahogy elnéztem, ahogyan ott nyugodtak, bizony csak az Isten igazságát láttam, és egyéb nem nagyon tűnt az én szemembe… Az Isten igazságát meg az élet törvényét, hogy elmegyünk mindannyian, és por leszünk, lettünk volt akár huszita, akár a császár zsoldosa, kelyhes vagy keresztes, vagy akár úgy, mint magam, hogy húztam az igát esztendőről esztendőre!…”