•Értelmiségi családban nőtt fel, testvére, Egyed Péter is költő, író és kritikus volt. Milyen hatásokra fordult érdeklődése az irodalom felé?

Sok könyv vett körül nálunk, Kolozsváron és a nagyszüleimnél is, ahol a nyarakat töltöttem. Mindig nagy dolog volt, ha új könyvet kaptunk, és az is, amikor a felnőtteknek volt idejük olvasni nekünk. Tanító nagyapámtól egyszer kis könyvecskét kaptam Az okos leány című Benedek Elek-mesével, amely nagyon meghatott, mert úgy gondoltam, a mű rólam is szól. A bátyámmal pedig, aki valóban nagy tehetségű irodalmár és filozófus volt, saját nyelvet alakítottunk ki: a mesékből kiragadott, félig-meddig értelmes mondókákat mondtunk egymásnak, és csak mi tudtuk, hogy azok mit jelentenek. Ezek a varázslatos szövegek nagyon hatottak rám. Negyedik osztályos koromban írtam az első versemet – egy mesét verseltem meg. Az irodalmi hagyomány felfedezése sokkal később jött. A líceumban volt irodalmi körünk, ahol nagy örömünkre a tanárnő ránk bízta, miről legyen szó. Akkor ismertük meg a kortárs magyar irodalmat, amelyből én főleg a verseket szerettem. Weöres Sándort olvastunk, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet. Csoda volt, hogy ezek a könyvek egyáltalán bekerültek Erdélybe, mert akkor ilyesmit nem nagyon lehetett áthozni a határon.

 

•A diktatúra éveiben nehéz lehetett Romániában a magyar kultúrával foglalkozni. Legutóbb Visky András nagy hatású Kitelepítése mutatott rá az ottani magyarság helyzetére abban az időszakban. Önnek mi segített ezeket az esztendőket átvészelni?

Nagy kérdés, hogy ezekből a történetekből mi a tipikus és mi a sajátos. Minden családot másképp érintettek a politikai változások és szigorítások. Persze voltak általános jelenségek, például a magyarság egyre határozottabb kitelepítése vagy a kultúra megélésének nehézsége. Nekem megadatott, hogy magyartanár lehettem; az egyetem után francia–magyar szakosként Kolozsváron helyezkedhettem el. Itt volt irodalmi élet, színház és opera is. A bátyám révén művelt társaság része is lehettem, ahol filozófiai kérdésekről beszéltek, különleges könyveket olvastak. Középiskolai tanárként pedig

a diákokkal megvalósított színpadi produkciók jelentették az egyik legfontosabb tennivalót,

amelyet még az egyetemen is tudtam folytatni. Régóta porosodó szövegkönyvekből jó játékokat hoztunk létre, és ezek a diákjaimnak is életre szóló élményt jelentettek. Intézményesen azonban egyre nehezebb volt a magyar nyelvet használni, és a cenzúra is a nyelvhasználat ellenében hatott, amit a könyv- vagy folyóiratkiadásban, illetve akár a színházi előadásokon is érezni lehetett.

 

•Önnek személyesen meggyűlt a baja a rendszerrel?

Egy alkalommal kezembe kaptam a nyomozati dossziémat, benne egykori tanítványom lefénymásolt, románra lefordított katonalevelével vagy a Görögországból kivándorolt barátnőm levelével. Személyiségeket akartak tönkretenni, embereket megalázni, elűzni ezekkel a módszerekkel. Nem mindenki bírta ki vagy úszta meg a számonkérést. Én börtönben nem voltam, így tölthettem évtizedeket a szülővárosomban tanárként, íróként, de kevesen vagyunk ilyenek. Ezért korosztályom értelmiségének jelentős része már rég kitelepedett Romániából.

 

•Sokan azt gondolják az erdélyi irodalomról, hogy az közelebb áll a népi, nemzeti hagyományokhoz, miközben éppen a sokszínű Kolozsvárról ez nem biztos, hogy elmondható. Elég csak a helyi Bulgakov Caféra gondolni, mely egyaránt otthont ad liberális és konzervatív művészeknek. Milyen szerepet játszik az úgynevezett népi és urbánus felfogás a város életében?

Ez a kérdés megkerülhetetlen. A népinek nevezett kultúrára a XVIII. században figyeltek fel először, európai inspirációra – hogy a kutatási területemre is kitérjek –, hiszen Csokonai Vitéz Mihály is gyűjtött a nép ajkán élő verseket, és Fazekas Mihály vagy Petőfi Sándor is sok történetet népdalokból alakított elbeszélő költeménnyé. Azóta sokat változott a népi kultúra szerepe a magyarországi és az erdélyi magyar társadalom életében. Szüleim az 1940-es évek végén jöttek Kolozsvárra, és számukra még természetes volt, hogy népdalokat énekelnek, amikor összegyűlnek ünnepelni. Marosvásárhelyen állami engedéllyel létrejött egy népi együttes, melynek tagjai stilizált népi táncokat jártak, miközben a táncházmozgalom csendben az ellenállás egyik formája lett. Ma már inkább kereskedelmi, turisztikai és egyéb vonatkozásai vannak, és ha nem vigyázunk, eltakarja a többi művészi megszólalásmódot. Vannak igen jó képzőművészek, klasszikus vagy modern zenészek, iparművészek, de mintha erre nem volna szeme a magyarországi közegnek.

Mintha Székelyföldből csak a mítoszok, a Mezőségből, Csángóföldről a szenvedések, az egzotikumok volnának figyelemre méltók.

A népdalok, népi táncok, hiedelmek és a szép festett bútorok mellett másra is érdemes figyelni. Mert miközben annyira vigyázunk a népi kultúrára, elnéptelenednek a falvak, s a városi alkotókat mintha nem is látnánk. Szükség van arra, hogy ezek a művészek megerősítést kapjanak, és közülük is minél többet megismerjen a szélesebb közönség is.

 

•Az irodalomban is megjelenik ez a kettősség?

Nem látok ilyet. Aki témájában vagy formájában valami régi dolgot igyekszik utánozni, azt nagyon színvonalasan kell tennie, hogy elfogadják. Vannak óriásaink, akik ezt a hatvanas évektől kezdve rendkívüli módon művelték; művészetük kapcsolódott a paraszti kultúrához, miközben rendkívüli formai megoldásokkal tudtak élni. Ha a versre gondolok, akkor itt az erdélyiek közül Farkas Árpád és Kányádi Sándor áll elöl. De a nyelv attól él, hogy kísérleteznek vele. Mindaddig, amíg lesznek, akik novellákat, regényeket, verseket akarnak írni magyar nyelven, nincs miért aggódni.

 

•A tanítás mellett sok minden mással is foglalkozik. Mit tart a legmaradandóbb eredményének?

Van egy, ami a szívemnek nagyon kedves, és egy, ami talán társadalmilag fontos. Az utóbbi, hogy mióta sikerült doktori témavezetői jogot nyernem – ami itt igen nehéz –, már huszonhatan szereztek nálam doktori címet. Köztük mindössze egy fiatalember van, és ezt azért hangsúlyozom, mert az egyetemeken nagyon sok ügyes leánygyermek tanul, akik sokkal kisebb arányban végeznek doktori tanulmányokat vagy maradnak meg a tudományos pályán, mint a fiúk. Az, hogy ezekből a hölgyekből sikerült „kihegedülni” a doktori dolgozatot, és nem egyet könyv alakban is publikálni, nagy eredmény. Köztük van a Faludi Ferenc munkásságával foglalkozó munka szerzője, Vogel Zsuzsa is, aki ugyancsak elnyerte a Faludi-díjat, és ma Székelyudvarhelyen középiskolai tanár. A másik eredmény

több, korábban ismeretlen magyar nyelvű szöveg kiadása.

Ez azért különösen kedves a szívemnek, mert végigkísértem a folyamatot a levéltárban rejtőzködő, porosodó kéziratoktól a megjelent könyvig. Ezekre büszke vagyok, még akkor is, ha nem volt komoly visszhangjuk, hiszen a magyar irodalom megismerhető korpusza bővült általuk.

 

•Költészetének egyik visszatérő témája a hit. A versírással töltött idő a saját hitéhez is közelebb viszi?

A versbeszéd különös állapot, amelyet úgy tudunk megélni, ha a saját világunkat is belevisszük a nyelven keresztül. A vers betöltheti az imádság szerepét is, amikor a versben és az imában azonos a lélek irányultsága. Ezt egyfajta, a bizonyosság felé való elmozdulásként tudnám leírni, amely kifejezhet hitet, filozófiát, vágyakozást. A vágyakozás is a hit megélése: vágyakozás a tökéletesség felé, amelynek a keresztény vallásunkban is megvannak a mintái. Persze a modern világban nehéz ezeket a régi mintákat nemcsak elfogadni, hanem elképzelni is. Hogy jobban megértsek valamit, a saját képzeteimet társítom hozzá, és másképp fogalmazom meg, mint ahogy a Szentírásban, a szenteknél vagy a tudós papok és mesterek bizonyságtételeiben látom.

 

•Faludi Ferenc költői világa közel áll Önhöz?

Különleges személyiség, sohasem fogjuk teljesen átlátni a világát. Verseiben hatalmas játékosság, tréfálkozás, csilingelés van, de komoly műfordításokat és érdekes, novellisztikus szövegeket is hagyott ránk, amelyeket magyarul akart az emberek kezébe adni. 

A teljesség valahol e két alkotói világ, illetve odaadó jezsuita papi szolgálata és műveltsége között van. Az biztos, hogy játszani szeretett a nyelvvel, és amit az irodalomnak adott, ma is élvezhető.

 

•Említette a szintén jezsuita Baróti Szabó Dávidot. Az ő és más jezsuiták munkáival is foglalkozott?

Baróti Szabó Dávid arról a vidékről származik, ahonnan az én református szüleim, vele külön is foglalkoztam. Az Egyed család, édesapám családja baróti, s édesanyám is a Székelyföldön született és nevelkedett. A kilencvenes évek elején egy színházi konferencián ismertem meg a nemrég elhunyt Szabó Ferenc jezsuita atyát, aki jó költő és művészetteoretikus volt, nagyon tiszteltem a munkásságát. Kolozsvárnak a jezsuitákkal kritikus története van, mert innen több ízben is el kellett menniük. Minthogy a kolozsmonostori lakótelepen lakom, mindennap elvisz az utam az egykori apátsági templom mellett, amelyet a jezsuiták is használtak.

 

•A Faludi-díj az egész életművének szól. Egyfajta megérkezésnek éli meg, vagy inkább ösztönzésnek a további munkára?

Nagy ajándék ez a díj, meglepetés és jóleső elismerése a tanári munkámnak, az irodalomtörténeti eredményeimnek. Megtisztelő volt, hogy átvehettem, többek között Sajgó Szabolcs atyától. Ha Isten engedi, szeretnék még dolgozni, folytatni a szerkesztést és a kutatási terveimet megvalósítani a magyar irodalom és a magyar–francia kapcsolatok terén is. És ígéretet tettem, hogy Faludi Ferencről is fogok írni, mert bár a XVIII. századi költészetről már jelent meg munkám, róla külön is van még mondanivalóm.•