Ez itt mindenkié, nem senkiföldje.
A régi kataszteri térképen egyetlen
helyrajzi szám és szó jelzi, a terület
a valamikori zsellérház mögött: közös.
Olvasom, keresem, kilépem helyét:
Eöttevény Gemeinde. Bár hivatalosan
ki lett mérve, mégsem egészen enyém.
A nyomoktól foltos tulajdoni lapra
rávezetem: máshogyan, másokkal miénk.
*
Nem értem, ami négy telek, miért van mégis egybe?
Miféle égtájak metszik itt egymást?
A kert emlékezik, nem zár ki javaiból senkit.
Vezeti lábam és szemem. Barázdák keresztbe-
hosszában. A kutya a hátsó udvar elbontott kapujában
még mindig megáll.
Elsétálunk a tűzrakó mellett, s míg a vizsla
négy telket őriz, eszembe jut, az eltüzelt avar
hamuját még nem szórtuk szét, aztán látom,
melyik gróf úrnak szolgál: ahol emeli lábát,
jelzi, köze a dolgokhoz neki van igazán.
Amikor kávéval délben az árnyékban ülök,
vagy vizet kortyolok a fűnyírás után, elképzelem,
a robotolók ma is várnak rám, miattuk, velük
rakom kazalba a lekaszált lucernát,
és még mindig és még mindig csak hasogatom össze
a megmaradt deszkákból a nagy halom tűzifát.
**
Enyém a tőke innenső oldalán termő szőlő.
A másik, ha leszedi, felőlem mehet oda.
Nincs kerítés, nem is volt soha. Nem kell,
hogy a drótfonatba gabalyodjon a szeder,
nem adogatom át felette az epret,
úgyis jobban tudja a szomszéd, jófajta.
Már a legelején az orromra kötötte, nehogy
hagyjam kidögölni,.meg hogy a birs is jól terem:
a Ferike pálinkát is főzetett belőle.
Nem szabadkozik, ő csak néhányat kér majd, sajtnak.
Amit mi ültetünk, határt jelez, de nem választ el.
Amikor tavasszal betelepül földjére a tárkony,
az oregánó pamacsai nemesítik a kaszálót,
akkor mi is elmondhatjuk,
hoztunk valamit nekik.
