„nem a zuhanásban
sem a szétlapuló testben
de még a szakadék csöndjében
sem a pillanat a lényeg
inkább a folyamat ahogy eljutunk
a honfoglalástól a honporladásig”
(PA.: Hatsoros, in: Betűpiramis, 1984.)
1986 nyarán történt. Párizsban. Akkoriban minden annyira sűrű volt. A nyolcvanas évek mára legendássá vált éveiben.
A magyar labdarúgó-válogatott titkos esélyesként utazott ki Mexikóba, a világbajnokságra. Mezey György edző csodát tett a csapattal, sorra vertük az előkelően jegyzett országokat, a brazilokat itthon 3:0-ra, a hollandokat idegenben 2:1-re. Elképesztő sikerszéria volt a magyar tizenegy mögött. Az egész ország várta a VB-t, hittünk abban, hogy visszatérhet a „régi dicsőség”.
Ezekben a napokban Párizsban az avantgarde irodalom fontos eseménye zajlott, a Polyphonix-fesztivál. A rendezvény a Polyphonix művészeti csoport 10. összejövetele volt, túlnyomórészt francia művészekkel, a csoport vezetőjének, Jean-Jacques Lebelnek az irányításával. A nemzetközi találkozóra kettőnket hívtak meg Magyarországról, Szkárosi Endrét és engem.
A véletlennek köszönhetően éppen abban az időpontban léptem fel a párizsi American Centerben, amikor a magyar válogatott kezdte a meccsét Mexikóban az oroszok, vagyis a Szovjetunió ellen. Úgy emlékszem,
Szkárosi előző nap mutatkozott be a fesztiválon,
de feleségével, Görög Athénával együtt eljöttek megnézni az én felolvasásomat, pontosabban szólva, performance-omat is. Így egyikünk sem láthatta, hogyan is zajlik a meccs kint, a VB-n.
„Az oroszok ellen segítsd meg a magyarokat, Uram!”, ezzel a fohásszal kezdtem a bemutatkozásomat egy magyarul semmit nem értő közönség előtt magyar nyelven. Az est rendben lement, késő este lett, mire véget ért, és magunkra maradtunk négyen, négy magyar a párizsi éjszakában, Szkárosi és Görög Athéna, valamint az én akkori feleségem és jómagam. Ott álltunk tanácstalanul, mobiltelefon nem volt, internet nem volt, és nem tudtuk, mennyi lett a meccs eredménye. A jól sikerült est után, újabb sikerre éhesen információkat kerestünk. Találtunk egy telefonfülkét, Athéna onnan próbált valakit felhívni, eredménytelenül. Szkárosi mondta azt, menjünk be egy kávéházba, ott van tévé, érdeklődjünk ott. Franciául akkor még egyikünk sem tudott.
Párizsban kávéházra lelni nem nagy mesterség –
Athéna tudott közülünk a legjobban angolul, ő érdeklődött a pincértől, a pincér válaszolt is, amit Athéna úgy értett, hogy 2:0 a végeredmény, Bandi visszakérdezett, magyarul, 2:0-ra győztünk?, erre a pincér megszólalt szintén magyarul: 6:0-ra kikaptunk. A pincér magyar volt. Elsápadva néztünk egymásra, sokkszerűen ért minket a hír.
Szkárosi Endrével azon az estén kezdődött a barátságunk. Akkor jött köztünk létre valami láthatatlan kapocs, valamiféle szövetség.
Találkozni jóval korábban találkoztunk. 1979-ben, az akkori Mozgó Világ szerkesztőségében. Írógéppel készített képverseket mutattam neki – így került szóba a Magyar Műhely és az Új Symposion. És elhangzott a szó; avantgarde. És elhangzott a név; Kassák.
Ahogy elhangzott Szkárosi neve is, más helyen, más összefüggésben. Egészen pontosan 1981 nyarán, a Bécs melletti Hadersdorfban, ahol is a Magyar Műhely szokásos évi összejövetele volt. Sokan voltunk jelen, idősek és fiatalok, főleg az emigrációból, 56-osok, olyanok is, akik fegyvert fogtak a forradalom idején az oroszok ellen. De voltunk néhányan itthonról is, meg az akkori Jugoszláviából, sőt, Romániából, Erdélyből. Elképesztően nyitott, jó hangulat, felüdülés a zárt hazai viszonyokhoz képest. Politikamentes az egész találkozó, irodalomról, művészetről értekeztünk. Többek között előadásokat hallhattunk a modern, megújuló magyar költészetről. Arról, hogy mi is a vers. Hogy a vers lehet hang is, vagy látvány is.
Ekkor jött elő Szkárosi neve. Ladik Katalin mondta ki.
Ladik akkorra már ismert, fónikus verseket előadó költőként említette meg, hogy van a Mozgó szerkesztőségében egy fiatalember, Szkárosi Endre, aki olyan típusú verseket ír, amelyek kapcsolódnak az avantgarde-hoz, és így a Magyar Műhely szerkesztőinek, Nagy Pálnak, Papp Tibornak, Bujdosó Alpárnak az elképzeléseihez. Mi, akik ott voltunk ezen az összejövetelen, fiatalok (Sziveri, Szőcs, Fenyvesi Ottó, Zalán és jómagam), mind ilyesmiben gondolkodtunk. Valamilyen módon megújítani a költészetet. Másképpen csinálni mindent. Mert a korábbi, a pártállami poros, unalmas volt a számunkra. A Kádár-rendszer zárt közegéből akartunk kiszabadulni. És ilyen módon csapattá szerveződtünk. Nem mondtuk ki, hogy csapat vagyunk, de valahogy ezt éreztük. És Szkárosi is csapattag lett. Bár nem volt ott, de a neve elhangzott, ezért. És még sokan. Szombathy Bálint, például.
És elkezdődtek a nyolcvanas évek. A megújuló avantgarde nagyon erős évtizede. Szkárosi első kötete – Ismeretlen monológok – 1981-ben jelenik meg. Benne a Fogda-dal. Meg a Militarista dal. És ugyanezek a versek ott vannak az 1982-ben megjelenő Ver(s)ziók antológiában is. És abban az antológiában mindannyian jelen vagyunk. Botrányos is lett az antológia megjelenése. Pillanatok alatt tűnt el a boltokból. Azóta sem tudni, valóban megvették tízezer példányban, vagy a terjesztő visszavonta magát a könyvet, politikai nyomásra.
A nyolcvanas évek elejétől minden felpörög.
Újabb és újabb publikációk, fesztiválok, fellépések, belföldön is, külföldön is. Szkárosi megalapítja az Új Hölgyfutár című lapot, ennek keretében a nyolcvanas évek közepétől rendszeresen lépünk fel úgynevezett „élő folyóirat esteken” mindenfelé, többnyire Budapesten, de nem csak. Meghívások a legkülönbözőbb városokból, művelődési házakból rendszeresen érkeznek. Ezeken az esteken ott vagyok én is, ott van Szilágyi Ákos, Garaczi, feltűnik Bernáth(y) Sándor, olykor Tábor Ádám. Sokan. Egész a rendszerváltásig folyamatos az Új Hölgyfutár jelenléte.
Mindemellett erős és folyamatos a Magyar Műhely jelenléte is a megújuló irodalomban, művészetekben. 1985-ben a kalocsai Magyar Műhely Találkozón mindketten ott vagyunk, mint avantgarde performerek, akusztikus költők. Ő elsősorban a színpadi jelenléttel, a hangerők, hangmagasságok változtatásával, koncentráltságával tűnik ki, én az akkoriban írt repetitív verseimmel. Az ismétlés, a variáció mindkettőnk esetében hangsúlyos szerepet kap. Ezeknek az experimentális törekvéseknek lesz lenyomata az Új Hölgyfutár mellett az általam még 1984-ben megalapított Médium-Art kiadványsorozat. És a rendszerváltás pillanatában, 1990-ben a szerkesztésemben megjelenő Médium-Art antológia, amelyikben Szkárosi is helyet kap. A Ver(s)ziók után majdnem tíz évvel ez az az antológia, amelyik a hazai experimentális költészetet bemutatja.
Sokat utazunk külföldre is. Ahogy arról már szó volt, 1986-ban Párizsban léptünk fel a Polyphonix szervezésében, de volt – többek között – egy nagyszabású fellépés Marseille-ben is, az ottani Nemzetközi Költészeti Központban (Centre International de Poésie Marseille), 1994-ben. Kassák-kiállítás szerveződött, ahol meghívott előadóként Ladik, Szkárosi, Papp Tibor és jómagam is megjelentünk.
Szkárosi tudta, hogy a ritmus és a minimalista, repetitív szöveg különböző hangsúlyokkal való előadása új és új értelmezési lehetőségeket rejt magában.
A zeneiség, a hangok megformálása, újraértelmezése új perspektívát nyit. Ennek megértése, az ez iránti érzékenység alakította életművét különlegessé.
A nyolcvanas évek az avantgarde irodalom évtizede volt. Az irodalmi élet struktúrájának átalakulása, a költészetről, a versről alkotott fogalmunk, szemléletünk megváltozása mind-mind a sokféle avantgarde törekvésekhez kapcsolható, a Magyar Műhelyhez, az évtized elején megjelenő Ver(s)ziók, illetve az évtized végi Médium-Art antológiákhoz. Sokféle tényező, az irodalmi intézményrendszerbe való külső beavatkozás is szerepet játszott abban, hogy számos akkor kibontakozó életmű idővel kevesebb figyelmet kapott, háttérbe szorult. Szkárosi elképzeléseit is kisebb figyelem követte idővel, mint amit megérdemelt volna.
A rendszerváltás után a személyes kapcsolat megmaradt, de szakmailag külön utakra tértünk. Mégis, ha az új avantgarde törekvésekről, vagy Kassákról és a történeti avantgarde-ról esett szó, mindig közös nevezőre jutottunk.
Kölcsönösen hatottunk egymásra, és ezt a kölcsönhatást egyikünk sem tagadta soha. Több mint 40 éves munkakapcsolat és barátság szakadt meg túlzottan is váratlanul.