Míg ki nem tépik
Jó szívvel ajánlom, hogy saját
Döblingje mindenkinek legyen.
Kipróbáltam: én Firsz vagyok és
néha Shylock, egyik nap Őrnagy,
aztán meg Tót, s ha alapítok
egyszer egy éjjeli menedékhelyet,
odaköltöztetem a füvesembert,
a fekete zongoristát, éhenkórász
költőket, leányanyákat, szerzek
majd tejet, ha az övék elapadna,
meg kenyeret is, és bohóc leszek,
hadd nevessenek, fújom nekik a dalt,
amíg ki nem fogy belőlem a hang,
amíg ki nem tépik a kezemből
tűzből mentett összes hangszerem,
hegedűt, dobot, sípot, fuvolát,
míg végül kiürül mindegyik
zsebem, de azt, hogy nincs másik,
a számon soha ki nem ejtem.
Egyszer majd kihirdeti
Mítosz-palást a sodronyingemen.
Ez lobog, amaz zizeg, és hiszed
vagy nem hiszed, összevándoroltam
a birodalmat ebben az öltözetben.
Zöldág és aranykapu, zörgetni
sem kell, előbújnak a szerelmek.
Megettem sok-sok kőlevest, láttam,
hogy a titok-műhelyben mindig
ég a lámpa, ki ott görnyed, nem
pihen soha, s ha egyszer majd
kilép a napvilágra, és kihirdeti,
mire jutott, lehet, hogy aranykönyvbe
írják, lehet, hogy vádiratba.
Előzni
Istennek nem kell tükör, hogy lássa magát.
Istennek nem kell visszapillantó tükör sem,
hogy megnézze, ki jön mögötte.
Isten csak egyet nem tud: előzni,
mert senki sincs előtte.
Jelenet ködben, egy ismeretlennel
A köddé vált vonatról
leszállt a mozdonyvezető.
Vagy talán nem is volt vonat,
csupán a ködöt láttuk annak?
S ha nem volt, hogyan is vezetné bárki?
De akkor mégis, ki ez
a semmiből érkező ember?
Elmegy mellettünk, észre sem vesz,
vagy egyszerűen nem érdekeljük.
De számít ez bármit is, ha este
énekelsz, nekem meg jegyem van
az ötödik sorba? Hogyan jutunk el
a hóba süppedt operaházba?
Ma nem halsz meg Tannhäuserért,
a koporsód üres marad?
Szerelmed én kapom meg, ki
nélküled mindennap belehal bűneibe?
