1946-ban születtem Tolna megyében, Szekszárdon, de igazi szülőhelyem a Tolna megyei Tevel, ahol a bukovinai székelyek, a Mátyusföldről kitelepített magyarok és svábok között nőttem fel. Elmondhatom: jó történelmi lecke volt. Tanítóim, az alcsíki (kászoni) székelyek igen szigorúak voltak a szomszédban lakó, a föloszlatás után civilbe öltözött apácákkal együtt.

Én Tevelről a bonyhádi gimnázium reálosztályába kerültem, és kollégista is voltam. (Innentől, 1960-tól kezdve kollégiumban laktam és dolgoztam közel negyven évig.) Mi voltunk az elsők, akik Babitsról és Kosztolányiról tanultunk, és 1964-ben nem oroszból, hanem angolból érettségiztünk. Mivel én humán érdeklődésű voltam, a matematikával és a fizikával komoly gondjaim voltak, de a kémiát nagyon szerettem. Kezdetben az ábrázoló geometria is nehezen ment, aztán „megtanultam látni”, és megkedveltem.

Mint a legjobb magyaros, a budapesti bölcsészkarra jelentkeztem, és előfelvettként be is kerültem magyar–történelem szakra. Az 1964/65-ös tanévben képesítés nélkül tanítottam a teveli iskola alsó tagozatán. Életem egyik legnehezebb éve volt.

1965 szeptemberében kezdtem az egyetemet, és az akkor már nem és még nem olyan híres Eötvös József Collegiumba is felvettek. Nagyjából eddig tartott Tevel. Igaz, hogy huszonöt éves koromig még jártam haza, utóbb már csak az egyetemi éveim szünetében, majd azután, hogy szüleim is elköltöztek onnan, több évtizedig nem. Tolnában is alig. Egy különös eset „vett rá” arra, hogy bátorságot vegyek a leutazáshoz. Messze kellett mennem nekem is, hogy visszakívánkozzak, hogy szépnek lássam és annak is gondoljam a szülőföldemet.

A különös történet Tallinba, Észtország fővárosába vezet. A tengerparti skanzenből visszafelé tartva megéheztem, és egy pizzabárba mentem be, s bonyhádi angolsággal kértem egy kis pizzát. Észtül válaszoltak, de a tágra nyílt szememet látva, kétszer is megkérdezték: vejke? vejke? (Kicsi?) Igen, mondtam, és rögtön megjelent előttem a szomszédos Kisvejke képe, ahová mindig biciklivel mentem át, s ahol fényképeztem nem is egyszer. Ez volt az a pillanat, amikor gondolatban hazaindultam: én ekkor már fönt álltam a várban, miközben néztem a lenti tengert és a hajókat, és egyszerre közel és távol megláttam a szülőföldemet: a falumat, az osztálytársaim gyermekkori arcát, akikkel húsz-huszonöt éve nem találkoztam.

*

Szüleim postán dolgoztak: a hivatal és a lakóház egy épületben volt, és bármilyen különös, a földes út mellett. Szemben velünk lakott a falu fényképésze, Mikusainé, aki egy volt pékségben rendezte be a műtermét. Eggyel feljebb volt a plébánia, ahol az áldott emlékezetű Hopp Ferenc atya szolgált: ő igazi fotós volt, egy Kijev fényképezőgéppel.

Hopp atya
 

A lakószobájában rendezte be a labort. Ott én akkor „fertőződtem meg”, amikor egyszer megengedte, hogy megnézzem az előhívást és a nagyítást. Tízéves koromban kaptam első Pajtás gépemet, amelyet máig őrzök. De az igazi a Werra III-as gép volt, amelyet 1964-ben, a ballagásra kaptam. Egy volt kollégistatársam jóvoltából, egy csereakció révén egy konzervdobozból készült nagyítóra is szert tettem (a lencséje a kivehető Werra III-as alapoptikája volt), és otthon a pincében berendezett sötétkamrában tudtam nagyítani.

Egyetemi éveim alatt az egyik nyáron Kelet-Németországban dolgoztam egy hónapig: ott vettem az első Praktica LLC gépet. Az ezt követő nyáron a teveli téglagyárba jártam másfél hónapig. Kellett és jó volt egy kis fizikai munka. A falu fölött, a templom mellett vezetett egy földes út: mindig azon mentem és jöttem. Az egyik alkalommal, mert a nap épp úgy sütött, egy elszáradt bodzabokor csupasz és vastag szárának végén észrevettem valamit: én egy állatfejnek néztem, és lefényképeztem. Itt, Tevelen készült az első fás képem. Azután évekig csak száraz fákat fényképeztem.

*

Ennek a képemnek, amely 1965-ben készült, különös a története, vagy inkább különös az aktualitása. Akkor fényképeztem le otthon, a teveli udvarunkban ezt a paprikafüzért, amikor színes képeket alig készítettem. Azután el is felejtkeztem róla, és közben elmúlt harminc-harmincöt év, egyszer csak megtaláltam egy fiók mélyén ezt a bekeretezett diafelvételt, és kinagyítottam. És eszembe jutott az a fal, és az is, hogy mi volt azon a falon túl!

 

Az udvarunk bal oldalán álló, a szomszédoktól elválasztó téglafal sok bosszúságot okozott, mert egyedül ennek rugdostam a labdát, és ha túl magasan, akkor átszállt. Átmenni meg nem volt egyszerű, hisz átmászni nem tudtam, körbemenni bonyolult volt, ráadásul engedélyt is kellett kérni az itt lakóktól. Mert szolgálati lakások voltak, mindig tanárok, tanítók lakták. Az első, akire emlékezem, és akinek emléktáblája is van a volt iskola falán, Földi István volt.

Mikor másodikos lettem, akkor Földiék elköltöztek, de Pöcire jól emlékszem, aki Bonyhádra járt gimnáziumba, és középtávfutó volt. (Lehet, hogy az ő példája nyomán lettem én is középtávfutó.) A fal magas volt, és tíz-tizenöt méter hosszú, de a kerekes kutunk mögött véget ért, és a patakig drótsodronyos kerítésként folytatódott. Itt mindig láttam azt a medencét, amely lassan tönkrement, elpusztult, pedig itt valaha, az én születésemkor, vidám élet folyt!

A medence megépítése Földi István ötlete volt: két patak vize is keresztülment rajta, az egyik fölül, a másik alul. Pista bácsi kigondolta, Szontágh Jenő megtervezte és megépítette. Ugyanis volt egy tiszta vizű felső patak – sajnos ma már nincs meg –, ennek a vizét egy hosszú favályúval bevezették a medencébe, az alsó patakba pedig ki lehetett engedni, és így gyönyörűen ment a vízcsere. Úgy épült meg, hogy téglajegyeket adtak ki.

De ki is volt Földi István? Röviden: iskolateremtő. A gyermekkori barát és pályatárs, Antal Árpád írta róla: „Földi igazi meggyőződéssel vállalta a kisebbségi sorsot, annak minden nehézségével, emberpróbáló feladataival, s ha eladdig csupán egy mezőváros kisvilágában mozgott otthonosan, mostantól a környező falvak s lassan az egész Székelyföld népének gondjait magáénak tudja.” Tevelen vele kapcsolatban elsősorban a Kőrösi Csoma Sándor Székely Tanintézet és Állami Általános Iskolára kell emlékeznünk, mint Földi István szervezőerejére leginkább jellemző alkotására, álomszerű, mégis valóságos szellemi teljesítményére. Ám az intézmény élete rövid volt: a teveli székely tanintézetet és kollégiumot 1949 őszén egy tollvonással megszüntették, és ezzel Földi István valósággá vált álma véget ért. Néhány év múlva el is költöztek Dombóvárra.

*

Szüleim annak idején befizettek az Új Időkre is, annak képes mellékletét pedig beköttették. Máig sajnálom, hogy nem örököltem meg. Amikor beteg voltam, mindig levették a szekrény tetejéről, azt lapozgattam, és nézegettem a képeket.

A mozit nagyon szerettem: vagy magyar, vagy szovjet filmet vetítettek. Legtöbbször a Mágnás Miskát láttam, meg a többi Latabár-filmet, és az Őrs a hegyekben című szovjet, pontosabban grúz filmet. A mozi mindig élmény volt, mert valaki folyton hangosan kommentálta.

A film műfaja, témája mindig elvarázsolt. Bizonyára már akkor érlelődött bennem, ha „nagy leszek”, ilyeneket fogok csinálni. Ez lehetett az oka, hogy az egyetem elvégzése után kétszer is jelentkeztem filmrendezőnek meg operatőrnek. De nem vettek fel. Ma már nem bánom, jobb volt így: maradt a tanári pálya mellett a fotó, ami lett és maradt az én hátországom. Ha igaz, ma is ezeknek a képeknek a lakója vagyok.

*

Öt évvel ezelőtt, hetvenéves koromban visszaköltöztem a szülőföldem közelébe. Többször is voltam, jártam Tevelen, de egykori házunkba soha nem mentem be, nem akartam a régi emléket felidézni. Nyilván áll még az a fal is, amelyen most, egy rövid időre próbáltam átlátni. Amikor gyerek az ember, sok mindenről álmodozik, sok mindent meg szeretne változtatni. Most minden fordítva van: a régmúlt nem változik, minden olyan, nagyon olyan, mint volt annak idején. Mert mi volt, és mi nem volt akkor, ott Tevelen? Nem volt tévé, csak a Kossuth és a Petőfi rádiót hallgattuk (éjszaka titokban a Szabad Európát), vasárnap délelőtt templomba mentünk, délután a focipályára, nyáron fagyizni (egy gombóc ötven fillér volt), illetve a férfiak a Gányi kocsmába inni meg kártyázni.

Tevelen minden megváltozott, kivéve a Gányi kocsmát. A családot Deákiból telepítették ki, és az övék lett a központban, a sarkon álló kocsma. Négyen voltak testvérek, közülük az egyik örökölte a kocsmát, most meg már az egyik unoka vezeti. Emlékszem, hogy egy zománcos táblán ki volt írva, hogy „A helyiségbe kutyát bevinni TILOS!”, meg az is, hogy „A földre köpni TILOS!” (A sarokban volt köpőcsésze, azt lehetett használni.) Mindezt azért írom le befejezésként, mert itt hallottam az egyik olyan bölcs mondást, amely ma is sokszor eszembe jut. Azt mondta a söntésnél állva valaki, ha lenne annyi tojásom, mint amennyi lisztem nincs, akkor palacsintát csinálnék. Ókori bölcsek tanácsával vetekszik, ezért is jut sokszor eszembe, ha Tevelre menet a sarkon meglátom a Gányi feliratot, és ahol ötévente szoktunk osztálytalálkozót tartani.

Nekem ajándék volt Tevel. Mérce. És ajándék volt Bonyhád, az Eötvös József Collegium, a néptáncosként és népművelőként megismert nejem, a három gyermekünk, Erdély és Lengyelország. Hogy ez sok vagy kevés? Egyik sem. Éppen elég. Ahogy Vörösmarty írta Bonyhádon, és ahogy én ezt elzengtem ugyanott az egyik szavalóversenyen több mint ötven évvel ezelőtt: „Amennyit a szív felfoghat magába, / Sajátunknak csak annyit mondhatunk.”