Ha azt mondom, tájlíra, keveset mondok, ha azt, útirajz, úgyszintén. Győrffy Ákos A távolodásban című kötete inkább városok, helyszínek speciális erőterét teszi láthatóvá, hol naplótöredékre, hol esszére emlékeztető versnyelvével. Hogy Heidegger szavaival éljek, ezek olyan sorok, amelyek a helyet elrejtettségből el nem rejtettségbe hozzák. Itt fokozottabban válik érvényessé az alapvetés, miszerint az utazás legalább annyira szól az utazóról magáról, mint újabb meg újabb környezetéről. Tükörtájak mutatják önmegszólító versei pillanatigazságait: „Ott vagyok egy ismeretlen városban, miközben / mégsem vagyok ott. Nem vagyok sehol.” Vagy: „A pillanat ez, mikor csalhatatlanul érzem: / itt kell maradni, leszállni, sebtiben összekapkodni / poggyászaim, itt maradni, Dieppe és Párizs / között valahol, Normandiában.” – hangzanak az utazás hozta vallomásos felismerések a kötetindító versben.
De legyen szó Drezdáról, Ostiáról vagy a Börzsönyről, a versbeszélő egyszerre láttatja a külső és belső történéseket misztikus-univerzális és személyes nézőpontból. Talán ebben rejlik rokonszenves hangnemének titka is; a sorok filozofikus magaslatokba emelkedésük ellenére is egyszerűek, őszinték, már-már keresetlenek. Érdemes A távolodásban verseit a szerző korábbi, esszéket és novellákat tartalmazó, Haza című könyvével összeolvasni, ismerős helyszínek és történetek érnek majd össze, hangulatok és tájak olvadnak eggyé.
