A kórház fái közé képzellek.
Nimfa az ágak között.
Kedvenc festményem vagy,
Debussyt játszik a szél.
Mert mennyi szitkozódáson,
okozott sebeken,
szétesett órákon át jutottunk ide?
A minap az ötlött fel bennem,
háborús veteránok vagyunk,
lábadozunk az élet szanatóriumában.
És a nőkre gondoltam,
Az otthon-maradottakra,
Az Ő vérük belülre folyt el,
lassan apadt,
Ők a szerelem szikkadt kagylóhéjai.
Kimondatlan várakozásban,
Te is tetted a dolgod,
gondolataid a kezedbe költöztek.
Erre csak ti vagytok képesek, nők!
Némán húzni magatok után a napokat,
ahogy munkaszolgálatosok
a szekérnyi halálra ítéltet.
Hogy tudnám megköszönni?
Nézlek, mint egy régi fényképet,
megsárgult, tépett szélűt,
ami már elvitathatatlanul örök.
Így dolgozzátok be magatokat a férfiszívbe,
beépültök,
mint nyomelemek,
és sokszor
már csak a veszteség vészcsengője ébreszt fel minket.
