(részlet a Magyar Szemle írásából)

Az első alkotói korszak

Duba Gyula (1930–2024) humoros prózák, rövid szatírák írójaként kezdte pályafutását az 1950-es évek első felében, derekán. Ez nemcsak a felvidéki magyar irodalomban akkor meglehetősen szokatlan hangvétel egyediségét, a látásmód új aspektusát jelentette, hanem azt is, hogy a valóság irodalmi áttételezése, a művészi igényű szövegformálás pályakezdőként eleve a sajátja volt. Humoros írásainak egyéni sajátossága pedig az volt, hogy nem megsemmisítő bírálatot mondott a tollhegyre tűzött témákról, inkább megértően, elnézően tréfálkozott. Nem volt elutasító a gyöngeségekkel és a gyönge emberekkel szemben, hanem történeteit leginkább a tanulságokra hegyezte ki. Írásaiban már ekkor megjelent a magasabb szempont: a nevettető történet magva és üzenete gyakran az ember önszemléletének, önértékelésének fogyatékossága volt, amit rendre a kívülálló nézőpontjából ábrázolt. Vagyis humoreszkjeit, szatíráit többnyire valamilyen tanulság levonásának ösztönzése céljával alkotta meg.

Ez az alkotói szándéka már utalt arra, hogy a humoros írások mellett egyre gyakrabban születő novelláiban jelentős szerepet kapott a jellemábrázolás elmélyítése. A humor, a szatíra jó iskolának bizonyult, éles szemű megfigyelővé vált, ugyanakkor kiszélesítette megfigyeléseinek terrénumát, szélesebb perspektívában szemlélte a világot, és meglátta az élet mélyebb és tragikusabb jelenségeinek összefüggéseit. Továbbá alkalmazni kezdte azt az írói módszert, hogy ugyanazt a helyzetet, emberi jelenséget kétféle szemszögből láttatja. Ilyen módon függött össze például a Szemez a feleségem című humoros írás – amely a nő ragyogni vágyásáról, föltűnni akarásáról szól – a Tükrök című novellával, amely a hasonló habitusú nőt a kisebbrendűségi érzéssel küszködő férfi szemszögéből ábrázolja. A kisebbrendűségi érzés, a gátlásosság legfőbb oka, hogy a faluról felnőttként városba került férfi esetlenül mozog új környezetében és társaságában. Ezen a ponton érkeztünk el Duba Gyula írásművészetének egyik, ha nem a legfontosabb motívumához, a magyar faluból a szlovák nagyvárosba került ember életmódváltásból fakadó problémájához. Erről maga az író így vallott: „Számomra a legfontosabb és legvonzóbb írói feladat generációm életútjának megírása. Képzeljünk el egy fiatalembert, a harmincon túl, de a negyvenen innen, aki érdekes módon, falu és város között, kissé légüres térben él. Bár értelmiségi ember, erkölcsét és valóságszemléletét a dél-szlovákiai magyar faluban szerezte.” Duba Gyula novellahősei az idegenségérzet komplexusát hordozzák, nehezen találják a helyüket, folyton korlátozva érzik magukat, részint generációs, részint nemzetiségi hovatartozásuk miatt. Az író úgy fogalmazta meg tömören ezt az életérzést: hősei falusiak és magyarok a szlovák nagyvárosban, Pozsonyban. Ezért is nevezte akkoriban Koncsol László írónkat a „kétlelkű emberek” ábrázolójának. E társadalmi eredetű, lélektani jelentőségű problémának volt hatásos kifejezője első novelláskötete, a Csillagtalan égen struccmadár (1963), valamint válogatott novelláinak gyűjteménye, az Angyal vagy madárijesztő (1975), amelyet a kritika a II. világháború utáni felvidéki magyar prózairodalom legjelentősebb novellásköteteként emlegetett. És ez a tematika jelent meg immár összegző, szintézisbe foglalt módon első nagyepikai alkotásában, a Szabadesés (1969) című regényében.

Ez a regény Duba Gyula első alkotói korszakának összefoglalása, novelláinak szintézisbe foglalása. Már a címe sokatmondó: jelzi a felvidéki magyar faluból a főiskolai hallgatóként Pozsonyba került fiatalember helyzetét, lelkiállapotát, életérzését. A már több novella főszereplőjeként megismert Morvai gondolkodását egyrészt a vidéken szocializálódott fiatalember alkata, másrészt történelmi eredőjű társadalmi helyzete határozza meg. A Szabadesés ugyan egy fiatalember bizonytalan létállapotáról szól, ám az író itt már szélesebb történeti és társadalmi kontextusba helyezte antihőse egyéni sorsát; ebben benne van a felvidéki magyarság megpróbáltatásainak története, a határváltozások, a magyar kisebbség kollektív jogfosztottsága, a mezőgazdaság kollektivizálása miatt szétzilálódott paraszttársadalom drámája – amelynek rendkívül pontos rajzát adja majd a Vajúdó parasztvilág (1974) című szociográfiájában.

A lényegében egyszereplős regény szerkezete hálózatszerű, a különböző életepizódok, a különféle indíttatású cselekményszálak összeadódnak, egymásba futnak, és együttes hatásuk új és újabb lökést ad Morvai illúzió- és talajvesztésének. A novellákból már ismerős főszereplő alakjában megszületett Duba Gyula sajátos hőstípusa, a szinte átléphetetlen keretek között küszködő, vergődő, a lehetőségeket kereső ember, aki tisztaságra, szabadságra, az élet teljességének elérésére vágyik, aki a maga eszméi, gondolkodásmódja szerint szeretne élni, ám rossz élményei, társadalmi helyzete és nemzetiségi hovatartozása miatt megalkuvásokra kényszerül. Vágyait, igényeit le kell szállítania, hogy aztán sok tapasztalás után belássa elképzelései megvalósíthatatlanságát. Lassan bele kell törődnie, hogy ő legföljebb A harmadik helyezett lehet, ahogy egy novellájának címe is jelzi. Vagy ahogyan a nemzedéktárs költő, Gál Sándor Észrevétlenül című versében írta:

„Otthoni sors, zárt világ sorsa,
Innen ellök a vágy, s az értelem,
Valamit akarsz, elindulsz motozva,
Kísér a gátlás, a dac, a félelem.”

A Szabadesés voltaképp az 1960-as években született novellák összegző betetőzése; témája a falusi származású főiskolás, majd kezdő újságíró pozsonyi megpróbáltatásainak sorozata. A könyv Morvai életepizódjaiból áll össze, és ezek az 1950-es és ’60-as évek fordulójára esnek, nagyjából az író életrajza kronológiájának megfelelően. Morvai tipikusan örökös helykereső alkat, aki körül szinte minden élettényező bizonytalan, sosem talál biztos kapaszkodókat. Duba Gyula úgy komponálta meg a regény cselekményének fordulatait, epizódjait, hogy azok tablóképpé álljanak össze, magát a mozaikos cselekményt a múló idő dinamizálja. Ez utóbbinak azért van jelentősége, mert az író későbbi munkásságában – mint látni fogjuk – igen nagy szerepe lesz az időnek, az objektív történeti időnek meg a szubjektív belső időérzékelésnek.

Duba Gyula 1970-es évek elején lezárult első alkotói korszakának szembetűnő vonása az élményközeliség, az életvalóság realista ábrázolása, élet és irodalom szétválaszthatatlansága. Mind novelláiban, mind első regényében, mind szociográfiai művében a tapasztalati valóság dominál, miközben az író nem mond le a plasztikusan kifejező szöveg megformálásának igényéről sem. E kérdéskör teoretikus megfogalmazását adta Valóság és életérzés (1972) című tanulmány- és esszékötetében. Végül is írónk a felvidéki magyarság 1945 után felnőtté vált kisebbségi magyar nemzedékének sorsában ábrázolta népe és generációja helyzetét, e helyzet személyes életutakban megmutatkozó valóságát és mindezek lelki lenyomatát. Ahogyan Görömbei András írta: „Az irodalmat az önismeret, az egyéni és nemzeti, nemzetiségi önismeret legfontosabb bázisának tekinti. Ez a korszerű szemlélet a legbonyolultabb kérdések megítélésében bizonyul iránytűjének.” E megállapítás visszautal egyfelől a pályakezdő szatíraíró ama vonására, hogy az emberi önértékelés, a reális önszemlélet vagy annak hiánya volt az egyik fő témája; másfelől előre vetíti azt a később bizonyosságot elnyerő tételt, miszerint Duba Gyula a kisebbségi humánum művészi igényű megjelenítője.

A nemzetiségi sorsregény megújítása

Duba Gyula nagyepikájának pontos értelmezéséhez és életművének a felvidéki prózában elfoglalt helye kijelöléséhez ismerni kell a korabeli Csehszlovákia politikai, kultúrpolitikai viszonyait. A II. világháború utáni kollektív jogfosztottságot követő lassú és részleges újrakezdés 1963-ban ért fordulóponthoz, ebben az évben központi párthatározat ismerte el a magyarság 1945 és 1948 közötti diszkriminációjának embertelen, bűnös mivoltát. E beismerés nyomán az addig szinte megközelíthetetlen, elhallgatásra ítélt témakör, a magyarság megbélyegzése és üldöztetése egy csapásra a kisebbségi irodalom fő témái közé került. A kultúrpolitika „engedélye” teret nyitott az amúgy régóta feszítő, kibeszélő írói szándékok megvalósulása előtt; így teremtődött meg néhány esztendő alatt az úgynevezett nemzetiségi sorsregények sora, illetve ekkoriban alakult ki e regényvonulat fogalma, született meg a definíciója. E regényfogalom legszembetűnőbb jegye a fölsűrűsödő történelem örvényében vergődő antihős sorsának bemutatása, a körülmények szorításában helyét kereső, menekülő, válságból válságba sodródó ember megpróbáltatásainak ábrázolása. A hatalom rendre kedvezőtlen döntéseihez folyton igazodni kényszerülő felvidéki magyar alig másfél-két évtized alatt megérte az első, polgári demokratikus Csehszlovák Köztársaság szétesését, a Felvidék Magyarországhoz való visszatérését, a világháború poklát, az újabb államfordulatot, a kollektív jogfosztottság drámai következményeit, a deportálást és a lakosságcserét, a kommunista hatalomátvételt, a mezőgazdaság kollektivizálását, a hagyományos magyar faluvilág fölbomlását. 1938 és az 1950-es évek dereka között eszmélkedő nemzedék – így Duba Gyula generációja – több tapasztalatot szerzett, több egzisztenciális és erkölcsi konfliktust élt át, mint szüleik és nagyszüleik együtt. E nemzedék tagjai az életben és az irodalomban egyaránt tipikus antihősök, akik beletörődni kényszerülnek a létezés szűkös behatároltságába, életstratégiájuk szinte kimerül a túlélés szándékában; mindenképp sérült személyiséggé, „kétlelkű” emberekké válnak. Sorsuk, a pályatárs Dobos László esszenciális kifejezésével: „bakatörténelem”. Emlékeik és jelen tapasztalataik összeadódásából meghasonlott, kisebbrendűségi érzéssel küszködő emberekké válnak.

A nemzetiségi sorsregény jellegzetesen lélektani nézőpontú, ám történelmi-társadalmi perspektívájú számvetés, amelynek előadásmódja így vagy úgy rokonságot tart a vallomással. E regénytípus mindazonáltal változatos műfaji, stiláris, esztétikai karaktert mutat: a lélektani realizmustól és a korrajztól a fanyar irónián át a vallomásos monológformáig vagy az idősíkokat váltogató, szociografikus megközelítésű epikáig. Valamennyi darabjára jellemző az egységes világlátás, amely az ábrázolt korszak és téma azonosságán túl a múltszemléletben, az erkölcsi tudatosságban, a felelősségérzetben, a közösségi értéktudatban, a tisztázás őszinte szándékában, a humanista elkötelezettségben és az emberi tanulságok megvonásában ragadható meg. Az egyetemes magyar irodalom horizontján is számottevően értékes művek reprezentálják e regényvonulatot, úgymint Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz (1963), Dávid Teréz: Kásahegy (1966), Dobos László: Messze voltak a csillagok (1963) és Földönfutók (1967), Mács József: Adósságtörlesztés (1968), Ordódy Katalin: A keskenyebb út (1971), Gál Sándor elbeszéléseinek sora, valamint Duba Gyula e korszakban született prózája.

A nemzetiségi tematikájú regények sorába Duba Gyula belépője a Szabadesés volt; következő regénye, az Ívnak a csukák (1977) a Vajúdó parasztvilág című szociográfiában bemutatott és mélyre tekintően elemzett kisebbségi faluvilág epikus ábrázolata, egyben e regényválfaj megújításának első próbája. Az irodalomtudomány korrajznak nevezi az olyan nagyepikai alkotásokat, amelyek programszerűen egy korszakot kívánnak reprezentálni a megfigyelés, az élmény és a képzelet eszközeinek szabad fölhasználásával. Duba Gyula tudatosan vállalta a korrajz megalkotását, amelynek időbeli kezdőpontja 1945 tavasza, a front átvonulása után az evakuált falu lakóinak visszatérése Füzesnyékre. A falusiak valami egészen kezdetleges módon, ősi paraszti ösztöneiknek engedelmeskedve próbálják újrakezdeni az életet. Nincs államrend, nincs közigazgatás, hiányoznak az igásállatok, mégis hozzálátnak a föld megműveléséhez. Szinte reménytelen helyzetük ellenére életteremtő munkába fognak. Ám a még oly csekély remények is hamarosan szertefoszlanak, mert rájuk tör az új korszak, az 1945 utáni embertelenség, a kisebbséget sújtó kollektív diszkrimináció megannyi intézkedése. Az író három kamaszfiú érésének, eszmélkedésének történetét egy történelmi lépésváltás keretében rajzolta meg. Ennek megfelelően bontakozik ki a cselekmény két vonulata, a fiúk, illetve a faluközösség története. A „nagytörténelem” eseményei viszont Füzesnyéktől messzi zajlanak, a falu népe pusztán elszenvedi a távolban hozott döntések következményeit. Ez a kényszerűen passzív helyzet határozza meg a regény fölépítését. Mivel a történelem szintjén a falu elszigetelődik, légüres térbe kerül, megnő a belső, lelki történések szerepe, visszaszorul az élet alakításának aktív formálása. A regény tehát két világot mutat be: a fiúk életén túl a faluközösség és a háttérben maradó, csak hatásaiban mutatkozó „nagytörténelem” itt és most érzékelhető vonásait. A két szféra kezdetben zavaros viszonyát és képét szintén két szálon mutatja be az író: a fiúk világképének formálódásában, illetve a társadalom pubertáskori zavaraiban. A „nagytörténelem” alakulása a műben csaknem láthatatlan, legalábbis homályban marad, csak következményeiben, drámai hatásaiban válik érzékelhetővé, hiszen végső soron a magyarság jogfosztását jelenti.

helyezett, helyzetrajz jellegű epizódok, novellisztikus részletek, gondolatmenetek lassú sodrú sorozata, ebbe ékelődnek az esszébetétek, tűnődések, amelyek reflexiói, fejtegetései alátámasztják az epikusabb részek mondandóját. E kétféle beszédmód komplex alkalmazásával válik lehetővé, hogy az író egyetlen főszereplő köré épített regényszerkezetben mutassa föl a felvidéki magyarság sorsának esszenciáját, létének XX. századi képletét.

A teljes írás a Magyar Szemle 2024/9-10. számában olvasható.