„Kik voltak azon alakok, melyek máig is a csillagok neveit viselik: a göncöl, a nagy kaszás, a fiastyúk? A népmondák aranyvárakról, rézkirályról (…), lidérctűzről, boszorkánynyomásról nem a pogány mesehit költeményei-e? (….) Mi szerepet játszottak pogány elődeink népéletében a hazába vezérlő turul, a fehér szarvas, a pusztában lakozó alirumna jósnők, a varázslók, a garaboncok, rémek, tündérek, törpék; az álomlátások, hősök, a négy elem tisztelete? (….) őseink források mellett tűzhalmokon áldoztak, papjaikat Gyuláknak, jósaikat Táltosoknak nevezték, áldomásaikon egy közös serlegbe csorgatták vérüket (…) a pogány isten képét bálványnak nevezték (…) historikusok emlékeznek nagy négyszögű kövekről, mik őseink sírhalmait fedezték, magas tűzhalmokról, miken örök tűz égett, rovásbotokról, mikre titkos rúnáikat írták, nemzeti zsolozsmákról, miket szittya szüzek énekeltek (…) a Rhabonbánokról, a szerecsendió-kehelyről, Hadur égből esett kardjáról.”

Jókai nyugtalanító sorai – Az ősi vallás című, méltatlanul kevéssé ismert írásában – előbb-utóbb idetelepednek közénk, amint elhagyjuk a déli és az északi Komáromot, amin túl északnyugat felé, Nagymegyer irányába fordulunk. Ahol a Kisalföld északi folytatása húzódik, Pozsonytól Komáromig nyugat–keleti irányban, a Duna és északra felkanyarodó mellékfolyója által körülzártan, mintegy száz kilométer hosszan, átlagosan negyven-ötven kilométer szélesen, összesen ezerhatszáztizenöt négyzetkilométernyi területen.

Előttünk a magyar mitológia egyik középponti vidéke. Garaboncok, aranyvárak, bálványok és tündérek földje, Ipolyi Arnold Magyar Mythologiájának Aranykertje. Ahol „aranyhajú tündérek laktak, jártak, s keltek. (…) Ott járt hajdanta Tündér Ilona is, mint hattyú uszkálva a Dunán. Vízi tündérpalotáikban mondhatatlan fény és gyönyörűség uralkodott, aranytól és gyémánttól ragyogott ott minden.” Amit pedig Ipolyi ezek után hozzáfűz – hogy Csallóköz mai neve a régi aranykert elnevezésének ellentételezése csupán: már elvezet a népi kifejezésmód historikus jelentéstartalmának költészetéig –, a csallóközi szerencse annyit tesz, mint tündéri szerencse, tündéri boldogság.

A szerző a felvidéki születésű Vámbéry Árminnal

 

Akik ideszülettek, éppúgy felvidékinek mondhatják magukat, mint a szomszédos Mátyusföld vagy az Ipoly-mente és a Palócföld északi sávjának gyermekei, Érsekújvár, Léva, Rimaszombat vagy Királyhelmec lakói. A Felvidéket sok mindennek elmondták már, Márai gőgösnek nevezte, sokan – méltán – öröknek, volt, aki borókapálinkásnak, s akadt – nagy esszéistánk, Cs. Szabó László például – , aki a kétféle magyar, a keleti és a nyugati között feszülő örök ambivalenciánk összekötő-közvetítő-kibékítő nagy szerepkörére tartja elhivatottnak a Felvidék emberét. Tény: ez a tájegység Krakkón át Boroszló és Danzig gótikáját hozta a kárpáti városokba, s rendszerető, alapjaiban városias ösztöne házasította össze – észak felé! – Európával. Kelet és Nyugat önemésztő égése a poézis magasfeszültségébe tartozik – az északi magyar szellem a prózát szereti. Valószínűleg nem véletlen, hogy a Nagy Kivétel Balassin kívül a Felvidék adta a legkevesebb magyar költőt – de itt írták legpallérozottabb magyar prózánkat.

Ha pedig egy röpke körülpillantás erejéig a jelen és a közelmúlt magyar prózáját vesszük szemügyre, azt kell látnunk, hogy az idevalósiak közül a  vezető helyet birtokló Dobos László mellett ott tipródik szinte egymás nyomában Grendel Lajos, Duba Gyula és Mács József meg a többiek, és akkor például a más műfajok körül is sündörgő Gál Sándort még nem is említettük. Ráadásul ott vannak az elszármazottak. Akik mindig, mindenhol – elszakított területeken születettek, az onnan elkerültek pláne –, egész életükben az ősök vidékét élik, idézik, vizionálják, siratják-babusgatják – és csak nézik, nézik, szemlélik, mind megrendültebb tekintettel, ugyanakkor elszántan-eltökélten áradó szeretettel. Így van ezzel a mai magyar prózaíró derékhadból például Jezsó Ákos (1965) is, aki ráadásul éppen Tündér Ilona Aranykertjét, a Csallóközt tekintheti – egyértelmű családi kötődések miatt – abszolút „vadászterületének”: ez az a tájegység, amely a Felvidéken belül – és azzal együtt – teljességgel rabul ejtette az írót: úgy rabja ő ennek a tájnak – ennek a különleges varázsú, alighanem okkal-joggal tündérek birodalmának is becézett, valaha színmagyar „északi Kisalföldnek” –, ahogy a szerelmes ideáljának, az anya gyermekének vagy akár a szenvedélyes ember szenvedélye tárgyának. És úgy jelenik meg könyveiben, ahogyan immáron generációk során át magyar embernek megjelenhetett: a csonka ország egyszerre vágyott és fájón szépséges világa, a visszacsatolás időszakának ma már szinte elképzelhetetlen mámora, a kommunista időszak, sajna, több szakaszra bontható lehangoltság-pusztulás-tönkremenés szakaszai (benne 1968-cal és ami utána következett) – vagy akár az utódok sorsának néha vigasztaló, többnyire inkább elszomorító, fekete-fehér vagy éppen szürke-elszürkülő képeiben. Ám mindig, mindenképpen igazan és hatásosan, őszinte, mély átéléssel-beleérző képességgel, komoly, olykor drámai erejű, máskor lírai szépségű ábrázolóerővel.

Jezsó és az őt rabul ejtő és rabul tartó, Csallóközzel bíró Felvidék egy egész trilógiával ajándékozza meg a magyar univerzumot: az első kötetben (Megyek túlra) Trianontól 1948-ig – valóban dokumentarista pontossággal – ábrázolja a XX. század eseményeit, a folytatás (Mécses a ködben) a cselekmény szálait egészen az 1956-os forradalomig viszi tovább, végigkísérve egy felvidéki (természetesen: csallóközi) ikerpár családjának életét, ezen keresztül mutatva be az elszakított észak-magyarországi magyarság sorsát. Csallóközi magyarok a gyűlölet, az elnyomatás és az emberi aljasság viharában – akár így is lehetne summázni a Jezsó által felmutatott életszakasz-modelleket. Közben felsejlik a felvidéki magyarság belső deportálásának pokla, a csehországi Szudéta-vidékre kényszermunkára elhurcoltak életének minden keserve, a Pozsony melletti ligetfalui láger iszonyata, vagy éppen a nagyon is valószerű látomás: mit éreztek a hermetikusan elzárt államhatár túlsó oldalán élő magyarok az 1956-os forradalom és szabadságharc idején, hogyan tekintettek ők onnan Budapestre, milyen körülmények között kellett átélniük azokat a csodás napokat…

Kék-sárga: a „Nélküled” DAC Stadionjának feljárata

 

A roppant érzékletes leírások, a kifejezetten érettnek és élvezetesnek mondható ábrázolóerő és drámaiság mindvégig jelen van: Jezsó a cseh elnyomás, a szlovák lelkület, az adott történelmi körülmények összessége és általában az emberi lélek lehetséges igazodási pontjai között meglepő biztonsággal mozog. A harmadik kötet több ponton és több vonatkozásban is eltér az első két kettőtől: az idei könyvhétre megjelent Éjfélre kialszanak a lángok, eljutva a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveken át a jelenig, a XXI. század elejének hatalmas formátumú társadalmi-társadalomlélektani és nem utolsósorban demográfiai változásait jó néhány regénytechnikai-szerkesztési változtatással, a trilógia két első darabjától jócskán eltérő formai-strukturális elemmel illusztrálja.

A korábban megszokott nagyepikai eszközöket mintha új regény váza váltaná föl: új szál – például a felvidéki magyar fátummal foglalkozó, gyökereivel a Csallóközhöz kötődő, már elhunyt író életművéből monográfiát írni készülő irodalmár és az író özvegyének kapcsolata, a legújabbkori és közelmúltbéli Budapest sajátságos aurájának „bevezetése”, meglehet, a műegész koherenciájának vizsgálata szempontjából generálhat(na) vitákat, el lehetne borongani azon is, hogy a jelen felvidéki magyar tájképe – sok megalkuvástól-árulástól nagyarányú népességcsökkenésig, vegyes házasságoktól a karrierizmus látványos megnyilvánulásaiig, a fiataloknak a nemzeti ügy(ek) iránti közönyösségéig, a magyar nyelv és kultúra helyett az angol és a globalista univerzum felé történő, sanyarú-lehangoló elfordulásáig – hogyan és mennyire szolgálja az egységes, három kötetnyi  tabló egységes  össze- és megtartó erejét. Kétségtelenül komor ez az összkép.

Mindenesetre jelentékeny, fontos alkotással lettünk gazdagabbak, fut át rajtam, miközben Dunaszerdahely felé közeledve itt-ott – sajna, csak pillanatokra – a két oldalon nagy néha meg-megvillan a (talán) a régi Aranykertet idéző, az egykori Csallóköz miliőjét, természeti gyönyörűségét illusztráló látvány. Ám már itt a település, a fantasztikus „Makovecz-belvárossal”, a híressé lett „legújabb magyar Himnusz”, a Nélküled bölcsőjét jelentő DAC-stadionnal, sok-sok kedves, készséges, derék magyarral, Makovecz Imre emlékművével és Vámbéry Ármin szobrával.

A DAC-aréna akár valahol Nyugat-Európában, Angliában vagy Németországban, vagy Itáliában is lehetne. Közelében, külön figyelmünkbe ajánlják, két kocsma is található: az egyik – hatalmas piros-fehér-zöld táblákkal – a Turul, a másik a csapat színeire rímelő Szívünk sárga-kék. A Makovecz-házak innen alig pár száz méterre. A csallóközi magyarság komor regényei nemkülönben. József Attila a komor feltámadás titkáról írt. Ebben is igaza volt. 

 

A nyitóképen a dunaszerdahelyi Fő utca. A cikk képeit Baranyi Krisztina készítette, és az ő engedélyével közöljük.