Ahogy január Kölcsey Ferenc, vagy április József Attila, úgy február számomra Csoóri Sándor. És most mondanom kellene valami szépet Csoóri Sándorról nekem, aki a kisujjáig sem érek fel, és éppen azért, mert a kisujjáig sem érek fel, nagyon hiányzik.
Jó lenne, ha leülhetnék a lábához, taníts, Mester, mondanám, mintegy áthárítva rá a gondolkodás kényelmetlen felelősségét. És Csoóri Sándor mondaná, mert hatalmas felelősségtudata, nemzete iránti elkötelezettsége erre indítaná, nem kérdezné, hogy miért, miért ő, miért kellene neki bármit is mondania, nem kérne érte pénzt, ellentételezésként állami díjat, apanázst, helyet mindenféle grémiumban, nem akarná kitöretni ellensége nyakát, nem is gyalázná az ellenségét, se barátját, nem kérne számon rajtam olyan döntéseket, amiket nem én hoztam meg, nem büntetne olyan bűnökért, amiket nem követtem el, magyarán: nem úgy viselkedne, ahogyan mi manapság viselkedünk.
Ezelőtt négy évvel zöldfülű múzeumigazgatóként a kilencvenedik születésnapján mondtam: „…bujkál bennem egy nyomasztó érzés, mint valamifajta lázkezdemény, tudják, az a fajta, amit műszer még nem tud kimutatni, csak érezzük, hogy közeleg valami baj. Azt érzem, hogy elkéstünk. És még azt sem tudom megmondani, hogy honnan késtünk el. Ehhez ott kellene lennünk, ahol Csoóri Sándor és más nagyjaink kijelölték a helyünket. De az a nyomasztó, hogy nem tudjuk, ott vagyunk-e, vagy máshol. Csak szurkáljuk azt a ködöt, amiről Csoóri beszél, ami rátelepedik az agyunkra, és »ettől a ködtől nem látunk olyan folyamatokat, amelyek alattomosan hatnak ránk, s végzetesen megváltoztatnak minket«. És mondhat bárki bármit, ebben a ködben nem segít bennünket sem az ész, sem a tudás. Ezt is Csoóritól tanultuk, hogy a vallás, a költészet visszaszorulásával nem az ész diadalmenete következett, nem az észszerűség növekedett a világban, hanem a zavarodottság.”
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, hozott világméretű kórságot, szomszédban háborút, amiben magyar véreink halnak meg, energiaválságot, öregapám se látott ilyen-nyarakat, szülőként rágod a szád szélét, mert gyermekeiddel már nem készíthetsz hóembert. És ha mindez nem lenne elég, az újmarxisták és liberárják szivárványszínnel keretezik a régi mesét, a fasiszta kommunizmusét.
Második főigazgatói mandátumomat kezdtem pár napja, annak feltételéül azt szabtam, hogy legyen az irodámban olvasófotel. Ebben az olvasófotelben ülök most, Csoóri műveit lapozgatom. Február van, tehát Csoóri, amikor kinyitasz egy könyvet, akkor magadat nyitod ki, írja valahol, hát nyitogatnék valami vacak mélységet magamban Csoóri által. Ha felpillantok, Tamási Áron festett portréját látom. Nézem Tamásit és Csoóri néz vissza rám, nem tükör, inkább röntgen, akaratlanul is kihúzom magam, legyen egyenes a gerinc. A másik portréfestmény Tamási édesanyját mutatja, nézem az édesanyát, mintha az enyém lenne, mintha a miénk lenne, fekete rózsa néz vissza rám, és hallom Vecsey H. Miklósék feldolgozását erről, Csoóri-dalt dúdolok magamban többes szám első személyben, anyánk fekete rózsa, nem tud kiszínesedni.
Nem tud, kérdezem Csoórit, nem, rázza a fejét, nem bújhatsz a szoknyája mögé, vigyázz a fekete rózsára, ez fiúi kötelességed.
De ha már anya, vetem fel neki: mások közösséget, mi nyelvet kapunk anyánktól. A magyar anyától született magyarnak ki kell mondania: magyar vagyok. És mindig lesz egy másik magyar, aki ezt kétségbe vonja.
Magyarnak lenni nem természetes állapot, magyarnak lenni választás. Magyarul beszélni sem természetes állapot, figyelmet és erőfeszítést igényel. „Az anyanyelvet – bólint Csoóri – valóban el lehet felejteni. De nemcsak külföldön, idegen nyelvek uralkodói légkörében vagy szomszédságában – el lehet felejteni idehaza is. Ha nem arra használjuk, amire való, a nyelv meghanyatlik. Ha nem az igazat fejezzük vele ki, s ha nem a legsürgetőbb, legizzóbb álmainkat bízzuk rá, elsorvad, mint szerelem híján élő nők.”
És jól van ez így, néz rám Csoóri a sorok mögül. Értetlenkedő tekintetemre válaszul hozzáteszi, hogy a kavargó látszatvalóságok szövete fölfeslett, előbukkant az a nyers való, ami élni segít. Ezért van ez így jól. „A háború alatt – meséli búcsúzóul – eredeti babkávé helyett pótkávé főzetét ittuk. Elfogadtuk, mert nem volt igazi. Ma a világgal vagyunk úgy, mint akkor a babkávéval. Pótvilágot kapunk, mert nemigen van más. Az íze, a színe olyan, mintha eredeti volna, de az utóíze kiábrándító. Erő nélküli, híg micsoda, hiányzik belőle az a barbár zamat és izgatószer, amelytől nekilódul a szív.”
Amit most hallasz, bocsát utamra Csoóri, az a zakatolás, na, az a szívhangod. Ideje meghallani.•
Elhangzott a Hagyományok Házában,
február 9-én, a Csoóri Sándor-emlékesten
