Az izgalmas történet hosszan, egészen az idei esztendeig várt kiadásra, mígnem a Cédrus Művészeti Alapítvány megjelentette. A regényt – a hagyományoknak megfelelően inkább románnak neveznénk − Szentmártoni Szabó Géza emelte ki a feledésből, ő szerkesztette modern helyesírással, jegyzetekkel és értelmező tanulmánnyal az első kiadást.
A heroikus regény már keletkezésekor megkésett, még hazai viszonylatban is, legalább pár évtizeddel: állandó váratlan, elképzelhetetlen fordulatai leginkább az élet szélsőséges helyzetei – mélységek és magasságok – közé hányják-vetik a hősöket, tengerjárás és kalózok, heroikus harcok és rablánc, szerelmesek, szülők és gyermekek szakadnak el, majd találják fel újra egymást, hihetetlen körülmények között. Aki becsületes ember, azonnal felismeri a hasonlót, s mindenki szívesen hallgatja a másik hosszú, izgalmas élettörténetét. Mindezt alább a Sárvári János és Támár hányattatásairól szóló román rövid tartalmi összefoglalójával igazoljuk. Látni fogjuk, hogy a cselekmény igen bonyolult, szerteágazó, mégis feszesnek kell neveznünk a logikus összefonások, az ügyes szerkesztés következtében.
1601-ben Székesfehérvárt (rövid időre) elveszítette a török, így a város vezetőjének, Izsák bégnek menekülnie kell,
a háznépből csak egyik lányát, Támárt és Sárvári Jánost, kis apródját viszi magával Bukarestbe. Izsák eredendően nem bég, hanem úr, vagyis kereszténynek született, ám hajdan a bulgáriai Szilisztriában nevelkedvén, feleségül vette a basa leányát, s muszlim hitre tért. Bukarestbe érvén megszerzi szilisztriai örökségét, és keresztény kereskedőként szép vagyonnal nyugodtan él – mígnem vagyona nagyságát észreveszi a kormányzó basa, s követeli, hogy legyen muszlimmá, különben elkobozza mindenét. Izsák már muszlim lévén, nem lehetséges a körülmetélés, de pénzzel és csalással ügyesen megoldja, így másodjára is muszlim lesz. Apródja közben deli legénnyé serdül, titokban beleszeret Támárba, s bár híven intézi a hajóra szállt Izsák gazdaságát, közben Magyarországra szökést tervez a kereszténységet szívesen vállaló leánnyal. A dús rakománnyal hazaérkező Izsák azonban Sárvárit Indiába akarja küldeni, ezzel meghiúsul a szökés. Az indiai útra felkészülés közben Sárvári számos magyar rab vitézt kivált a fogságból.
Az első betéttörténetet az egyik rab meséli, aki Tihanyban vitézkedett Piszki István kapitánysága alatt, ismeri a töröktől érkező gyalázkodó levelet is, melyről mint a regény egyik forrásáról később még szólunk. Mindjárt kiderül, hogy e vitéz Baholai Sárvári unokabátyja.
Együtt mennek a konstantinápolyi embervásárra, ahol újabb rabvitézeket vásárolnak,
s Baholai valamennyit ismeri, a szerző a kiszabadítottak névsorát is közli. A vitézeket vendégelő fogadóstól megtudják, hogy a szultán körözést adott ki Izsák úr és leánya ellen, így a továbbiakban Sárváriék Izsákékat keresik, illetve igyekeznek menteni. Persze a fogadós is Sárvári atyjafia, boldogan ismerik fel egymást, s a második betéttörténetet a fogadóssá lett Kőszegi meséli. Megrémülnek, amikor megjelenik az Izsákot űző török hajó, ilyen többször előfordul majd a történetben. Sikerrel cselezik ki és teszik ártalmatlanná a hajójukra támadó algíri kalózokat. (György Lajos regiszterében is sűrűn hozzák algíri kalózok a fordulatot!) Ekkor lép fel először a zsidó Káleb, aki végig segíti Sárváriékat.
Vörös Mihály románjában rablánctól és kalóztámadástól az egymástól elszakadt szerelmesek újra találkozásáig igazán nincs hiány izgalmas fordulatokban
Illusztráció: Rónai Balázs Zoltán (Copilot)
Nem csodálkozunk, hogy Sárvári öreg vendéglátójáról kiderül, hogy a nagyapja, következik hát az ő betétmeséje – a szerző itt is felhasználja a tihanyi vár elestének történetét (lásd a fent említett levelet). A karthágói püspök mindjárt összeadja az öreg leányait két magyar vitézzel. Ezután mindannyian hajóra szállnak, hogy megtalálják Izsákot és leányát, közben újabb kalóztámadást vernek vissza. A Pálmák szigete népének segítségével legyőzik az elpuhult Barbáriát, majd szinte az egész népséget rabláncra fűzik. Sárvári a rabok közt egy Támárra igencsak hasonlító leányt és ifjút fedez fel, a rableánytól annyit tud meg, hogy volt valaha egy Támár nevű testvére. Sárvári, ha már Támárt elveszítette, feleségül kéri a leányt, aki azonban a halált választaná a házasság helyett. Sárvári kis időre magára hagyja, mert a korábban ismeretlen Lafontaine-nel hajóra száll, így itt az alkalom az ifjú betéttörténetére. Az ifjú elszakadt feleségétől,
hajója óriási viharba került és kalózok támadták meg,
ő rabságba jutott, ahonnan a francia követ pénzkölcsöne révén szabadult, s megtudta, hogy feleségét egy herélt vette meg. Sárvári – helyesen – úgy okoskodik, hogy az ő Támárra hasonlító rableánya lehet Lafontaine felesége, kicsit még húzza az időt, de végül megszervezi a házastársak egymásra találását. Maga Sárvári is csaknem szerelmes lesz egy szépséges Margaritába, amikor hűtlenségéért felelősségre vonja egy levél Támártól, aki ugyanis fiúruhában kísérte testvérét. Lafontaine felesége tehát Támár testvére, Deligne bárónő pedig ekkor felismeri két elveszett leányát. Itt Deligne bárónő rövid betéttörténetében elmeséli, hogy Fehérvár ostromakor ő az egyik lányával elmenekült, s a Deligne vezette keresztény csapat szabadította ki rabságából, Franciaországba vitte, ahol keresztény hitre tért, majd férjhez ment a báróhoz.
Közeledünk hát a mindenki boldogságát, párját, nyugalmát elhozó zárlathoz,
Izsák azonban még mindig nincs meg – ekkor lép a házba két zsidó, egyikük bizony Izsák, aki boldogan ismeri fel feleségét Deligne bárónőben. Ezután az utolsó betéttörténet következik, Izsáké, aki ezzel keretet ad a román cselekményének. Véget is érhetne a mese, ám a Boillo herceghez vacsorára érkező Sárvárit és Támárt fegyveresek rohanják meg, s Támárt elragadják. A történet Sárvárival folytatódik, aki társaival Támár keresésére indul, az itáliai hegyeken lovagolnak napokon át, míg rátalálnak Boillóra, aki valójában nem Boillo, hanem a Korvin família tagja, akit a király kiforgatott vagyonából, ezért magányos életet élt az erőkben. Támárt egy klastromba vitte, ahol Sárváriék meg is találják. Korvint a gvárdián veszi kezelésbe, szelídségre, tisztességre tanítja. Ezután ki-ki a párjával, gazdagságban és kényelemben él, a román kezdőoldalaira pedig Izsák úr utal vissza, felidézve a másodszori körülmetélkedés csalafinta esetét.
A román szerzője,
Vörös Mihály nem ismeretlen a magyar irodalomtörténetben:
1807-ben Szegeden megjelent verses históriája, A bajnokok Vég-Gyula várában „a XIX. század egyik legnépszerűbb ponyvaolvasmánya lett”, s még Arany Toldijára is hatott. Szentmártoni Szabó Géza valószínűleg a legtöbbet tudja Vörösről, ő készítette hősének legújabb kiadását 2005-ben (Gyula, Gyulai Füzetek 15.), a szerzőről és forrásairól szóló részletes tanulmánnyal. Vörös nemesi származású, derék hódmezővásárhelyi asztalosmester volt, állítása szerint alig iskolázott („csak tíz holnapig jártam oskolákat”), ám láthatóan szívesen volt alkalmi tollforgató. Újabb történeti, levéltári források alapján állítható, hogy hősének forrása egy vagy több XVI. századi krónikás ének lehetett, hiszen a cselekmény valós eseményt dolgoz fel, valós szereplőkkel.
Nagy sikert elért hősénekével ellentétben Vörös regénye kéziratban maradt,
holott a ponyván az is könnyen helyet kaphatott volna. A román ugyancsak XVI. századi magyar–török tárgyat dolgoz fel, 1601-ben induló cselekménnyel. A szakirodalom általában az orosz–török háborúkhoz (1768–1774, 1787–1790) köti a török témák iránti érdeklődést, Vörös mindkét ismert műve ebbe a sorba illeszthető. György Lajos monográfiája alapján (A magyar regény előzményei, Budapest, 1941) Szentmártoni Szabó Géza a román kísérőtanulmányában számos török témájú románt fel is sorol, török szereplőkkel, magyarok fogságával, rablétből szabadulással. Vörös cselekménye azonban mindezeken túl is lép: a cselekmény fordulatait, a nem várt felismeréseket és találkozásokat egymásba fonódó történetekben ismerjük meg, beillesztve kinek-kinek saját meséjét. Nem tudjuk, hogy ez az Európába az arab epikával, Az Ezeregyéjszaka meséivel érkező és Cervantes Don Quijotéjával megerősített elbeszélésmód honnan hatott Vörös Mihályra. A Don Quijotéból Vörös életében még nem volt magyar nyelvű részlet.
Kérdés, hogy Vörös olvasott-e idegen nyelven.
Az Ezeregyéjszaka 1825-ös német kiadása (Breslau) és az 1829-től abból készült magyar változat (Ezer egy éjszaka. Arab regék) egyaránt késői az 1812-re datált románhoz képest. Vörös forrását illetően az egyetlen biztos pont Ibrahim zászlósagának 1589. március 2-án Pisky István tihanyi várkapitányhoz – az aga „nem barátjához” − írt levele, melyet Vörös a korban több kiadásból is ismerhetett, a közreadó pedig a kiadás függelékében hozza is – e levelet emlegettük a tartalomleírásban. Vörös regényében a cselekménybe épül e levél, ez is ügyességét, tehetségét bizonyítja – hacsak nem volt ez már meg a forrásában is.
A forrásokat tehát nem ismerjük,
jó okkal feltételezi a közreadó, hogy Vörös a verses hősénekhez hasonlóan a románt is egy vagy több jól megírt mű alapján készítette – a kiadást tehát követheti a források azonosítása. Az Európa, Ázsia és Afrika partjait, több országát bejáró regényalakok pontos helymegjelölést adnak, az ilyen betéttörténeteket tartalmazó műben fontos visszautalások egészen pontosak és logikusak, nincs hiba vagy tévedés – mindez egyértelműen arra utal, hogy a szerző (egy vagy több) forrás alapján dolgozott, az(oka)t híven követte. Szentmártoni Szabó Géza Péchi Simon elveszett útinaplóját sejti alapvető forrásként, s e feltételezésnek nagyon is van alapja. Péchi a XVII. század végén szinte azonos utat járt be, mint Vörös hősei. Az Oszmán Birodalomban sokat tanult a későbbi szombatos Péchi, útleírása hozzájárulhatott a keresztényeket segítő zsidó Káleb alakjához, és a muszlim vallási ismeretekhez is.
Amikor Szentmártoni Szabó Géza, a régi magyar irodalom elhivatott kutatója kiadta Vörös Mihály ismert hősénekét, elsősorban az ismeretlen XVI. századi históriás vagy krónikás ének hagyománya izgathatta, jóllehet tudható, hogy egyébként is szívesen tár fel rejtélyeket. A heroikus regény kései, 1812-es változatának kiadásában azonban kevéssé lehetett hasonló indíttatása, ráadásul a szövegkiadás fáradságos munkáját is vállalta.
E szakmai buzgalmat leginkább azzal tudjuk magyarázni, hogy érdekelte, mi több: szórakoztatta a munka. Magam is bevallom: jól szórakoztam az
olvasással – másokat is erre biztatok.
