Barátságunkat Sanyival a kádári tűréshatárokat fondorlatosan, majd nyíltan átlépő közös akciók mélyítették el – ezekben nem csupán a kihágás kamaszos szédülete munkált, hanem az is, hogy belső szabadságunkat odakinn, a való világban is, itthon is, újra és újra meg akartuk valósítani. Megpróbálni úgy élni, ahogy a kommunista rendszer lényege szerint nem lehetett, vagyis marginálisan és ki-kihágva is, emberien és szabadon. E törekvések sűrűbb szakasza a mi életünkben 1973 elején kezdődött. Én akkor már túl voltam az utolsó Bibó-könyv angol fordítási munkáinak rám eső porcióján, és az USA-ban próbáltam kiadót találni az akciókat Londonból koordináló zseniális esszéistánk, Szabó Zoltán egyetértésével. Erre a Yale Egyetemre kapott egyéves kutatói ösztöndíjam adott lehetőséget, mert nagyra tárultak ekkor amerikai kapcsolataim az irodalmi, a tudományos és a kiadói szférában.

Ikával azért rádultunk le New Havenből New Yorkba január elején, mert Sándor, Kósa Ferivel együtt előadókörútra érkezett a magyar Amerikába. Püski Sándorék, a magyar könyvek áldozatos kiadói és árusítói szervezték a többhetes körutat, olyan emigráns vezetőkkel együtt, akik részei voltak a mi 1944–1956-os családi legendáriumunknak – az ellenállás, a koalíciós évek, a recski gulág és a forradalom főszereplői. Velük személyesen korábban csak alig találkozhattunk, ha egyikük-másikuk vízumot kapott Kádáréktól a hazalátogatásra. A Csoóri–Kósa-estek zsúfolt termekben, páratlan ünnepléssel, lelkes hangulatban folytak le, a Budapestről érkezett csomagnyi Csoóri–Kósa Forradást, a frissen megjelent három filmnovellával szétkapkodták, csakúgy, mint a Püskiéknek ez alkalomra összerakott és kinyomtatott Bíztató című Csoóri-versválogatását. Sanyi ezt írta nekünk ajánlásul, egyszerűen, a maga kötetébe: „Bíztatással”. Feri a filmnovellák elé ezt: „Íme, a legidőszerűbb jelszó: LEHORGASZTOTT FEJJEL ELŐRE!”

A Magyar Rádió 20-as stúdiója. Csoóri Sándor költő és Marton Frigyes rendező, 1965
Fotó: Fortepan / adományozó: Szalay Zoltán

 

Hazatérésünk után kettőnk rendszeres diskurzusai Sanyival a történelmi szerepű Keleti Károly utcai garzonjában inkább a biztatás, egymás ösztönzése jegyében teltek, s nem konokul lehorgasztott-leszegett fővel. Ahogy a hatvanadik születésnapjára kiadott emlékkönyvben írtam, 1990-ben: „beszélgetéseink, a tompán vagy keserűn indulók is, mindig lebegő könnyűvé tették mozdulataimat pár órára. Mint két nyugtalan Vízöntő-suhanc, felröpítettük egymást mindig a humor és a tervek szárnyán, a »magyar valóság« mélyéges fenekéről”.

Nyugtalan nomád nemzedékünk portyái mindig valami célból folytak, s vittük magunkkal, mint bárhol felverhető sátrat – a világ és a személyiség kerek, végtelent idéző jurtáját – cikázó, vitázó vidám szellemünket. 1974 júniusában pár napi előkészítéssel Erdélybe indultunk négyen egy almazöld Fiat 127-esen. Kósa Feri vezetett, az autó japán felesége, Shinobu tulajdonát képezte, a külföldi állampolgárok CK-kezdetű rendszámával, ami adott védelmet, de keltett feltűnést is a határon. Csomagtartónkban kis táskákban csak pár napnyi ruha szorongott, aztán bevihető mennyiségű élelmiszer olyasmiből, amit a Ceauseşcu-rendszer állampolgárai alig láttak – húsárú, vaj, leveskockák és ínyencségek. Könyv egyetlen egy sem, mert

a magyar könyvek miatt széttúrták volna autónkat a román vámosok.

Sanyi úticélja az volt, hogy összeszedje a bizalmas kolozsvári híreket a frissen letartóztatott Kallós Zoltánról a már akkor legendának számító népköltészet-gyűjtőről.

Vendéglátónk pedig a Szervátiusz család volt, műtermes házukban, meredek, bokrok közé záruló, de belül téres kertben. A velünk utazó negyedik egy végzős bölcsész volt, filmkritikusnak készülő szép szőke lány. Klári már akkor is bejáratos volt a Balázs Béla Stúdió berkeibe, és „független” lévén, elvállalta Kósáék kérésére, hogy névházasságot köt az erdélyi lefojtásból szabadulni akaró Szervátiusz Tiborral, hogy az átköltözhessen Magyarországra. Némi humorral, háztűznézőnek is nevezhettük a kirándulást – Klári összeismerkedett jövendőbeli férjével, és életre szóló barátságot kötött Enikővel, aki majdan második törvényes felesége lesz Tibornak Budapesten. Tibor behívott műtermébe, barátságosan, de jellegzetes szófukarságával, s megmutatta nekem szobrait, így a kedvenceimmé lett nagy, megkínzottan sugárzó hegesztett Krisztust és az Ady-fej kőtömbjét. Apjával, a fafaragó szobrász Jenő bácsival annál bőségesebbet diskuráltam, a ház előtt, a teraszon ülve.

A második nap délelőttjén, a lehető legszűkszavúbban, „Gyusziként”, felhívtam szeretett nagybátyámat, az ügyvéd és irodalmi fotós Asztalos Sándort, hogy délben meglátogatnám őt. Amióta Illyés Gyula lett az apósom, sem anyám rokonságához, sem barátainkhoz nem utazhattam többé Erdélybe.

Illyés Gyulát, különösen a párizsi L’Expressnek adott 1964. januári interjúja óta, gyűlölt ellenségnek tekintette a Román Népköztársaság.

Veszélyben voltam, és veszélyt hozhattam bárkire.

Harmadnap Gyimesbe indultunk Szervátiuszékkal. A hegyekben, a gyimesi országúton nagy kövek és gödrök közt lassan evickéltek autóink felfelé. Gyimes-Középlokon szálltunk meg az egyik szélről lefutó domb hátán, egy ismerős gazdánál. A szénapadláson aludtunk. Azt ettük, amit kis földjük és odafenn a hegytetőn tartott marhájuk adott – puliszkát, írót, tejet, túrót. Az alvás az illatos szénában felséges volt, de kávé híján másnap fájt a fejem. Délelőtt elmentünk Zerkuláék, Gyimes egyik nevezetes muzsikus párjának kis házába. A férfi hegedült, az asszony a gardonyon ütötte a ritmust, érkeztek a dalok a középkorból, Kósa Feri és Szervátiuszék rendelése szerint. Úgy hallgattam őket megbabonázva, mint pár évtizeddel korábban az első gyűjtők. Nem véletlenül vallották Bartókék, hogy

a magyar ének és beszéd bő és kimeríthetetlen gazdagságú gyökerei a középkorból erednek, s azokból mindig megújulhatunk ma is:

a szógyökök erejéből, a mondattagolás hangzásából és a világteremtő képiségből. Sanyi épp ez utóbbi, szürrealista invenciót felülmúló archaikus képiséget élte át nagy megrendüléssel már többször, amint oly tündökletesen írt róla a Tenger és diólevél nevezetes esszéiben.

Még egy életre szóló esemény történt velem Középlokon. Előző délután, a csendes főutca túlsó járdájáról átvágott hozzám egy idős, szikár, szép arcú parasztember, és kalapja karimáját köszönésképpen megbökve megszólított: „Mondja már meg az úr, ha meg nem sértem, ugye, Magyarországról jött?” Igenlő válaszomra csak ennyit mondott fátyolos szemmel: „Hát akkor azt kívánom, áldja meg az Úristen!” Aztán megfordult, s lassan, haránt átvágott az úton, amint jött, vissza a túlsó járdára.

Erővonalak és sorsvonalak, szellemi hálózatok és mozgalmak kötege bontakozik ki ennek a Csoóri és Kósa szervezte útnak a hátteréből, csak szűk felsorolással: táncház-mozgalom, Erdélybe és Felvidékre-járás, elhallgatott közelmúltunk történeteinek feltárása, s még közelebb hozzánk az időben, a lakitelki sátor, az MDF megalakulása, és 1992-ben a műholdas Duna Televízióval, a magyarság spirituális újraegyesítése.

A Liszt Ferenc téri Könyvklub, az első budapesti táncház 1972. május 6-án. Középen balról Korniss Péter későbbi Kossuth-díjas fotóművész, Novák Ferenc koreográfus, Borbély Jolán etnográfus, Csoóri Sándor költő
Fotó: Fortepan / adományozó: Szalay Zoltán

 

Utunk közvetlen hozadéka az lett, hogy a Kallós-ügyről, s mindarról, amit a magyar kultúra, a magyar nemzetiség és a másság romániai helyzetéről az jelképezett, megírtam angolul és egy ötoldalas cikkben kijuttattam a Financial Timesnak. Az írás 1975. április elején jelent meg, s a londoni román nagykövet még aznap felhívta a főszerkesztőt, hogy tiltakozzon nála annak tartalma miatt, és követelje a szerző nevét. Ő nem adta ki a nevemet – csak annyi volt a cikk fölé írva: „From a Special Correspondent” – különtudósítónktól. Tudomásom szerint Illyés interjúja év óta ez lett az első alkalom, hogy a Ceauseşcu-kultuszra idomított nyugati sajtó az erdélyiek valós helyzetéről és a román rendszerről hiteles írást közölt.

Felidézhetek a jeles kilencvenötödik születésnapra egy másik Csoóri-emlékköteget is 1988 márciusából:

„»Kultúra a szenvedésből születik« –

ezt Csoóri mondta az ebéden Palmerrel. Már az 1985-ös Alternatív Fórumon is ezt mondta, ott egy orosz filmrendező, Elen Klimov második világháborús filmje kapcsán (…). Tehát elismételte a gondolatot, azzal, hogy ez az egyetlen esélyünk, ha ebből a töméntelen szenvedésből – 1914–1918, 1919, Trianon, 1939–1945, 1956 – valamilyen tiszta minőséget alkotnánk meg a világ kultúrájának. Iparunk, mezőgazdaságunk nagyon lemaradt – a kultúránk volna az egyetlen esély.”

Ezek a soraim egy szűkkörű ebédre vonatkoznak, melyre Mark Palmer amerikai nagykövet hívott meg bennünket, akit a Reagan–Bush kormányzat már a felgyorsuló magyar ellenzéki mozgalmak ismeretében nevezett ki Budapestre – a csokornyakkendős, dinamikus, közvetlen Palmer mindenütt megjelent a következő két év ellenzéki politikai eseményein, s gyakran voltunk vendégei a zugligeti rezidencián mi is.

A gondolatot, miszerint Kelet- és Közép-Európa töméntelen szenvedése olyan tapasztalatokat és eszméket izzadt ki magából – ahogy én fogalmaznám, olyan cseppköveket, ékköveket – amelyek a Nyugat számára a megértés fényét hozhatnák el, Csoóri először az ellenzék 1985. novemberi Kulturális Fórumán mondta el Budapesten. A zárt körben, egy gellérthegyi műteremben, tekintélyes írók és újságírók is jelen voltak, Susan Sonntagtól Hans Magnus Enzensbergerig – hogy lejegyezte-e valamelyikük Sándor gondolatát, és elgondolkodott-e róla, nem tudom. Persze rögtön értette volna Szolzsenyicin vagy Miłosz vagy Kundera, ha ott van. De ők akkoriban be sem léphettek volna magyar földre. A külföldi meghívottak jórészt liberálisok voltak – és Sanyi magányos látnok maradt e körben ezzel a gondolatával. Eleget hivatkoztunk aztán e kivételességünkre külföldi partnereknek Antallal magunk is 1990-től fogva, és Antall sorra beváló politikai jóslatait a régiónkról egyre növekvő elismeréssel nyugtázta Bush és Clinton, de e gondolat általános igazsága csak mostanában ért be a világpolitikai színpadon.

Hiszen épp ennek az igazságnak nevében vitatkozunk nap mint nap, lengyelek, csehek és szlovákok, és mi magunk, magyarok.

Hivatkozunk méltán arra, hogy a mi rendszerváltó forradalmaink nem a transznacionalisták álmait igazolták, hanem a korszerű nemzeti önazonosságot és a hagyományos értékeket, a tradíciókat és a hit szabadságát állították helyre – ezek nevében léptek fel 1989-ben. Mert ezek adtak nekünk erkölcsi erőt és belső szabadságot a megmaradáshoz a totális diktatúra éveiben.

Nem véletlen, hogy annyi művész és bölcsész bukkant fel az 1989-es forradalmak élcsapataiban mindenütt – Vaclav Havel, Andrzej Wajda, Lennart Meri és sokan mások, nem szólva az MDF alapító gárdájáról. Sajnos azonban, az íróknak és az értelmiségnek ez a sors-hozta, lelkes megmerítkezése vagy elmerülése a történelemcsinálásban hátrányokkal járt. El kellett vállalnunk a politikai pozíciókat, mert meg tudtuk megőrizni szellemi függetlenségünket az önkényuralom korszakában, és voltak korszerű tapasztalataink a demokráciák működéséről. De az új szerepvállalás miatt kevés időnk maradt mindarra, ami a legfontosabb feladatunk: a semmi mással nem pótolható műalkotások létrehozására, a független vélemény-nyilvánításra, és a nyelv és a gondolkodás tisztaságának és megújulásának gondozására.

Hősök tere, az erdélyi falurombolás elleni tüntetés 1988. június 27-én. Csoóri Sándor költő
Fotó: Fortepan / adományozó: Gábor Viktor

 

Csoóri rádöbbenése erre a kényszerű mulasztásra kései könyveiben, így a nagyszerű, 2010-es Védőoltásban szólal meg – amikor már nincsen körülötte csapat, amely átvenné a stafétabotot. Válasszal tartozunk ma Csoóri szellemének arra a kérdésre, vagyunk-e néhányan, vannak-e köztünk, akik e hármas értelmiségi küldetést az ő éberségével és hatékonyságával végeznék el. Eljutunk-e egy új normalitáshoz, évezredes alapozású biztos pontokhoz a digitális cunami és az elszabadult technológia őrületében? A világ körülöttünk egyre zagyvább – de tisztán látni sosem volt könnyű.