Szégyellném, ha csak annyit jelentene, hogy eltűntek a búbánatos francba a munkásőrök, hogy utazhatunk, ahová akarunk, olvashatunk, amit akarunk, Mein Kampfot, Tőkét, Lenint, Wass Albertet, Bret Easton Ellist, Szolzsenyicint, Bary Józsefet, hogy lehetünk vadmagyarok, kozmopoliták, antiszemiták vagy filoszemiták, ha úgy tetszik, lehetünk egyszerre férfi és nő vagy egyik sem. Vagy hogy harminc éve nem egy szar párt van, hanem egy rakás szar párt van.

Nem azt mondom, hogy mindez nem fontos. Hiszen ez az élet. Mégis lehangoló volna, ha csak ennyi volna. Pedig az a gyanúm, hogy ennyi az egész.

Folytathatnám a sort. Milyen jó, hogy beszélhetünk Erdélyről, Délvidékről, Felvidékről, kárpátaljai magyarokról, holokausztról, soáról, cigány (vagy ha úgy jobban tetszik, roma) holokausztról, Maniu-gárdistákról. Milyen jó, hogy szerethetjük Horthyt (ha én nem is vagyok érte oda), Wass Albertet, Jézust, Kádárt, Attila nagy királyt, Jungot, Hamvas Bélát, a pápát vagy a bátyánkkal, Kosztolányival együtt Mussolinit. Milyen jó, hogy kimondhatjuk, amire gondolunk. Milyen jó, hogy családi vállalkozásokat alapíthatunk, gazdagodhatunk és sokasodhatunk. Hogy nem a pártállás, hanem a tehetség, a rátermettség, a tudás számít. Mert így van, ugye?

Itt akár abba is hagyhatnám, mert ennél mélyebbre úgysem jutok. Milyen jó nekünk.

Egyik kedves barátom csak gatyaváltásnak hívja. Azt gondolom, nem gondolja komolyan, nem átgondolt véleményét fejezi ki a dehonesztáló kifejezéssel, író a lelkem, nem képes ellenállni a kísértésnek, a szó varázsának.

Aztán elgondolkodom rajta, és elbizonytalanodom. Lehet, hogy igaza van? Hiszen mi változik? Az ember nem. Eszünk, iszunk, alszunk, szaporodunk. Ugyanoda helyezzük a falatot (és miegyebet), ahová negyven, négyszáz vagy négyezer éve. Mi változik? A ruha. A csín. A körülmények.

Tényleg, mi változott meg az elmúlt harminc évben? Mi változott az elmúlt ötven, száz évben? Mit tanultunk? Mitől vagyunk többek, jobbak? Mitől állunk ma nyerésre? Nyerésre állunk? Száz éve szétverték az országunkat. Az igazságos béke és igazságos rendezés nevében minden harmadik magyar idegen állam polgára lett. Többségükben olyan államoké, amelyek etnikailag, nyelvileg, felekezetileg ugyanolyan tarkák voltak, amilyen volt a Monarchia vagy Magyarország. Aztán jött egy rendszerváltás. (Ne törődjünk most pimfli részletekkel: első köztársasággal, proletárdiktatúrával, vörös- és fehérterrorral.) Jött Teleki, Bethlen, Horthy. Senki nem gondolta, sem mi, a legyőzöttek, vesztesek, megalázottak, sem az úgynevezett győztesek, nem hitte senki, hogy az 1920-ban létrehozott „szép új világ” hosszú életű lesz. Mégis az lett. Egy emberöltővel később, 1945 után megint rendszert váltottunk. Jött Rákosi, Nagy Imre, Kádár. Minden megváltozott. Na jó, sok minden. Mert Trianon például maradt. Huss, elröppent negyven év. Szocializmusnak, Kádár-kornak, szovjet-orosz megszállásnak hívjuk. És harminc évvel ezelőtt ismét jött a rendszerváltás. Hosszú életű nagyapáinknak és dédapáinknak minimum a harmadik. Nekünk, unokáknak és dédunokáknak az első. Mondhatjuk, rendszerváltásilag mi szüzek voltunk. A szüzesség elvesztése? Kínos? Fájdalmas? Csalódásos? Felejthetetlen? Euforikus? Leginkább talán így együtt. Kinek-kinek a megfelelő sorrendben.

Csodát vártunk? Azt hiszem, igen. Eladtak minket? Kilóra felvásároltak, elárultak és cserben hagytak? Igen. Ezt egészen biztosan állíthatom. Elárultak. Használom, pedig nem szeretem a szót: panaszos, vádló, túl sokat használjuk. De hát ez a pontos kifejezés: tényleg elárultak. Hogy kik? Szinte mindenki. Szeretném hinni, hogy az első felelős minisztérium, a legutóbbi rendszerváltás első kormánya, az a mindenfelől sokat gyalázott, már-már bűnösen jó szándékú kormány, tele becsületes és ábrándos történészekkel, talán csak az nem árult el. Elárultak a tudósok, a művészek, de legfőképpen a Nyugat árult el. A műveltnek mondott Európa. A gazdag. A demokrácia hona. Különben nem csak minket, mindenki mindenkit elárult. Még a németeket is. Német a németet. Persze, a keletit.

Voltunk olyan balgák, hogy csodát vártunk 1989 decemberében is. Ott csüggtünk a tévéképernyőkön, szorongva, szívdobogva, mégis lelkesülten bámultuk a romániai eseményeket. Aggódtunk a magyarokért, szorítottunk, ha az a hír röppent fel, hogy a szökdöső szekusok a Szi-lágyságban kutakat mérgeznek, ha azt hallottuk, hogy Temesvár pincéiben árammal kínozzák az embereket, ha híre ment, hogy Székelyföld ellen vonul a román népi hadsereg, vagy hogy ágyúzzák Kolozsvárt. Decemberben és januárban az egész ország a tévét leste, mindenki adakozott a román forradalom magyar, román és székely hőseinek, heteken át gördültek civil autókonvojok a keleti határ felé, megrakva kenyérrel, hússal, zöldséggel, gyógyszerrel. Nyugdíjas nénikék májkonzervet vettek a pénzecskéjükön, és küldték Romániába. Azt hittük, eljött a román–magyar barátság várva várt ideje. Csodát vártunk. Azt vártuk, hogy légiessé válnak a határok, hogy a Kárpát-medence a béke és barátság hona lesz, egész Európa a béke és barátság, a jólét birodalmává alakul…

A csoda elmaradt. Nem vagyunk gazdagok, sok a szegényünk, a cigányság helyzete nem javult, és nem is maradt változatlan, inkább romlott… (Elbizonytalanodom. Vajon igazat írsz, kérdezem magamtól. Lassan tizenöt éve, hogy könyvet csináltál róluk, egy éven át nap nap után velük ébredtél és feküdtél gondolatban, de azóta sok minden megváltozhatott… Felhívok egy barátot, aki a témában otthonos, felteszem a kérdést: „Az elmúlt harminc évben a cigányság helyzete romlott, nem változott, javult?” A válasz egyértelmű: részeredmények vannak, bizonyos területeken mutatkozik fejlődés, de összességében romlott. Biztos, ami biztos, még egy barátot felhívok. Ő is szakértő. A kérdés ugyanaz – a válasz is. Kérdi, miért kérdem, amit kérdezek, és amikor elmagyarázom, hogy egy rövidke írást kértek tőlem, hozzászólásfélét a rendszerváltásról, és hogy azt hiszem, harminc éve talán csodát vártunk, közbeszól: „Ne is mondd, Gyuri, mert mindjárt elsírom magam – igazat beszél, hallom, ahogy megbicsaklik a hangja. – Ó, te! Igazán csodát vártunk. 89-ben, amikor az első gyereket vártuk, azt mondtuk: neki már csodálatos élete lesz. Egy szabad, fényes, derűs világban. Micsoda országot épít majd ez a nép! Megmutatjuk a világnak! … És tessék, nézd meg, eltelt harminc év, és marjuk, cibáljuk egymást.”

Nem szeretném ezzel zárni. Trianonnal, szegénységgel, hogy az egész Kárpát-medencében – Erdéllyel, Felvidékkel és a többivel együtt – 10 millió 400 ezer magyar él. Nem szeretném elhinni, hogy nem vagyunk csodákra képesek. Harminc év után is várom, most már elvárom a csodákat.


/Indulókép: Orosz István illusztrációja/