Elszántan csomózta a nyakkendőjét a gallérja alatt, ahogy a hóhér a kötelet kivégzés előtt, pedig jó kedve volt. Két napja előléptették a Hivatalban, ma pedig leánykérőbe indult. Megkéri Emília kezét. Szép lány. Magas. Szerette az egyenes hátú, magas lányokat. Szerette az egyeneseket. Már az általános iskolában hosszú vonalakat rajzolt a történelemkönyvbe a sorsfordulóinkat leíró oldalak szélére. A többiek arcot, szívet vagy girbegurba krikszkrakszokat firkálgattak csak, ő kitartóan rajzolta a párhuzamosokat. De nem is csak ez, Emília karcsú, felkiáltójelre hasonlító alakja vonzotta, a lánynak rabul ejtő, sötét, nagy szeme volt, mint két, fekete borral teli, párás pohár a kredencen, Lali bele is zúgott, mintha berúgott volna a kadarkától, amit még az apja tett el jeles ünnepekre.

Ezt is csak egyenesen, gondolta, minek mismásolni, megmondom neki.

Már egy fél éve találkozgattak, bementek a városba, moziba, inni egy vermutot, sétálni a tóparton.

Minek halogassam, töprengett Lali, aztán elhatározásra jutott.

A nyakkendő már szorosan állt az ádámcsutkája alatt, nyelni sem tudott. Felvette a zakóját, kezébe fogta a bokrétát, amivel kedveskedni akart, és elindult felfelé a hegyen, az öreg ház felé, ahol Emília lakott.

Egyenesen ment neki a hegynek az út, mintha vonalzóval húzták volna. Lali megállt az alján, és meghatva nézte.

Az utak eltűnnek a semmiben, összefut két partjuk, ahogy ezt Bolyai olyan szépen megírta, gondolta, amikor elindult felfele a hegyen a saras, kimosott úton és az esők után lehordott sziklákat kerülgette. Összefut a két part az egy pontban, az Emíliában, nyugtázta elégedetten. Örömében azt is eltervezte, hogy megígéri a lánynak, ha összeházasodnak, és ha elöljáró lesz, ahogy a megyében már megsúgták neki, mert megbízható, hűséges ember volt, ezt az utat is megcsináltatja, hogy Emíliának ne kelljen botladoznia, ha meglátogatja a szüleit. Lekövezi, kiönti betonnal, mint egy valódi sztrádát vagy legalábbis autóutat.

Félútról már látta a házat, látta a jövőt. Az egy pontot, ahol az ő és Emília sorsa összeér egy boldog családban, tevőleg is igazolva a nagy matematikus állításait. Ott lebegett szerelmes jelzőinek és sorsának geometriailag bizonyítható metszéspontja, a beteljesülés.

Emíliának azonban más elképzelése volt a geometriáról, ki nem állhatta a merőlegeseket, az egyenes vonalakról pedig mindig az apja szigorú, vékony szája jutott az eszébe, ahogy kinyúlik az orra alatt, mintha pengével vágták volna a húsába bele. Lali is az apjára emlékeztette, akitől kislánykora óta rettegett.

Habozás nélkül mondott a fiatalembernek nemet.

Laliban összeomlott a világ. Kanyargó, összegabalyodó ábrák vibráltak a szeme előtt, mintha elment volna az esze. Az út menti erdő képe elfolyt, elmosódott zöld pacának látszódott, az egyenes út messzire kanyargó vonalnak. Szinte tántorgott, ahogy hazafelé vette az irányt.

Évekbe telt, amíg kiheverte azt a kudarcos délutánt. Igazából sosem jött rendbe teljesen.

Végül Emília húgát vette el, az is formás lány, kicsit gömbölydedebb, de már azt se bánta. A mosolya hasonlított kicsit Emíliáéra, de a szeme fakó volt, szürke, mint a pálinkáspohár, és a lába is görbe egy kicsit. Lali megalkudott vele.

Szomorú, dühös ember lett. Haragosan nézte a bodrozódó felhőket, a feltekert szőnyeg hurkáit, a mezők kiterített, rend nélküli foltjait. Ha ismerte volna, Picasso korai munkáira emlékeztette volna a táj. A hegyi út is fájdalmát juttatta eszébe csak. Gyűlölte Bolyait, és a végtelentől, mint az enyészpontját vesztett jövőtől, szívből undorodott.

Hiába lett végül valóban polgármester a faluban, kubista rémálmai voltak, kavargó, színes ábrákra hullott szét a világ. Nem tudott velük mit kezdeni. Félte és gyűlölte ezt az új világot, és legszívesebben megbüntette volna azokat, akik benne örömüket lelik.

Hebrencsek, bolondok, bajkeverők, mondogatta a feleségének is vacsora után. Az asszony ilyenkor az egyik ujjára tekerte a homlokába lógó haját, hogy bosszantsa Lalit, és pimasz mosollyal bólogatott.

Lali végül az utat sem csináltatta meg, még sódert sem hozatott rá soha. Az utakat általában bizalmatlanul méregette, és hagyta, hadd pusztuljanak. Ha ezt a faluban a szemére vetették, csak széttárta a kezét, és azt felelte, nem tudok mit tenni, hiábavaló tudományra és romantikus álmokra nem ad pénzt a megye.