„Mindenütt szellemek ólálkodtak. Rémek és kísértetek éltek a föld alatt; vámpírok szabadultak ki a halottakból, hogy az élőkre támadjanak; ragály és láz sújtotta a városokat. Az éjszakákat a gonosz, a sivatag, a föld, a tenger, a hegyek, a mocsarak és a déli szél démonjai uralták...” ...igen, akkor, sumér koromban..., de ráébredtem: nem csak akkor; most is. Azóta is. És a halottak egyike én voltam. Sok-sok halott énem közül az egyik... Megbomlott idő és tér.

...megrendeltem a saját temetésemet. Ajánlottak egy szimpatikus helyet, ahol egyúttal a halotti tort is meg lehet ülni. Szolid árak, udvarias kiszolgálás. Hitelesnek tetsző hazugságok...

...sötétbarna, fotocellás ajtók nyíltak minden lépcsőfordulóban; dönthettem: továbbmegyek, vagy maradok ezen a szinten. De sehol senki, aki felvilágosított volna, hogy ezen a szinten mi vár rám... és gyorsan kellett döntenem, mert már nyílt és zárult némán a mattbarna szárnyas ajtó. Lejjebb mentem, egyre lejjebb... aztán egy ponton úgy döntöttem: kiszállok. Valami belső hang azt mondta: itt!

Minden puha és csendes. Fölmérhetetlen billentyű- és kapcsolórendszer. Hamar kiismertem: a világ összes képzőművészeti, irodalmi és zenei alkotása „lehívható”; ha akarom, csak hangban, ha akarom: képben is, egy egész falfelületre kivetítve. Elégedett voltam. Úgy éreztem: jól döntöttem: mindig ilyen helyre vágytam. Akkor még nem számoltam a végtelenséggel...

„Akár a sakkjátékban, ahol a fekete és fehér bábuk azonos erővel állnak egymással szemben, úgy néznek farkasszemet a fény és a sötétség hadai. A győzelmet azonban nem követi béke, mert a harc az idők végezetéig folytatódik...” Fölharsant a csatakiáltás: Rajta, Ohrmazd! Előre, Ahriman!... és jöttek sorra... Eleinte roppant szórakoztató volt. Megnyomtam egy másik gombot: láttam, amint jön a gyászoló tömeg. Tömeg! Holott csak néhányan voltunk, de számtalan alakban... jöttem én is, jöttünk... derűsen gyászolni egyik önmagamat. Jó alkalom evésre, ivásra, egy kis csevegésre.

„...Zrvan Akaran, a dicsőségében nyugvó végtelen idő, mely az ember számára oly felfoghatatlan, hogy csak áhítatos csendben tisztelheti.” Csendben itt nem volt hiány. És tiszteltem is illendőképpen. A képernyőn most épp mint káldeus pap látszottam egy pillanatra, de már el is tűntem a forgatagomban. Persze nem kellett feltétlenül képernyőről nézni az eseményeket, hiszen bármelyik alakban jelentünk meg: magunkra ismertünk. Például volt a sokadalomban egy olyan lény, mint egy – a leghátsó négy lábán – ágaskodó átlagos embernél magasabb százlábú..., nem, nem jól mondom, inkább százkezű, mert – emberi fogalommal élve – állt ez a lény. Cseppet sem volt taszító. Testéhez simuló elegáns ezüstruha volt rajta, egyszerre négyféle italból ivott, oly módon, hogy néhány „kezét” (melyek egyetlen vékony csőhöz voltak hasonlatosak) villámgyorsan a poharakba csúsztatta, és azokból az ital (villámgyorsan) eltűnt. Úgy változtatott helyet, hogy egyik kezével megérintett a testén egy pontot: láthatatlanná vált, majd egy egészen más helyen tűnt fel. Hamar szem elől is tévesztettem...

„Virágfüzérek... felmagasztosult pásztor... a trónokon és oltárokon... a márványjogar... Namtur, a gonosz démon széttárja fekete szárnyát... a megkínzottak eszébe jut Mulge, az alvilág ura, és bolygótársai.” Eszembe jutunk magamnak...

Egy vidám társaság: a legújabb kori családom. Egymás szavába vágva, szervezetlen gesztusokkal hadonászva haladunk a temetés színhelyére. De kiderül, hogy tulajdonképpen senki sem tudja pontosan, hova. Hogy találunk oda?, kérdezgetjük, és – teljesen indokolatlanul, egymást túllicitálva, fuldokolva – röhögünk. Föl kellene magamat hívni, proponálom, és megint görcsbe rándulok a nevetéstől. Hívom a számot, és – legnagyobb meglepetésemre – kicseng, felveszem a vonal másik végén a kagylót és beleszólok: Tessék!, itt dadogni kezdek: Szóval mégis... én... te ott... a cím... meg, hogy hogy is jutunk oda... Előbb-utóbb mindenki ide jut, felelem nagy „bölcsen”, és a rám törő indulattól majdnem „lemulgézom”... mindig szerettem a kényelmet... egy olyan szintet választottam (vagy választattak velem), ahol telefon is van... és képzeld: a világ összes filmje látható, összes zenéje hallható... és ha akarom, a világ bármelyik eseményét végignézhetem élőben... szóval: gyertek csak... idetaláltok... és szívből örülök, hogy ilyen jó kedvetek van... én is kitűnően érzem magam. Kattanás: letette(m) a kagylót.

Terebélyes, alacsony fák, oldalirányban növő göcsörtös ágak... mögöttük vakítóan fényes égbolt szinte egybemosódva a tó mozdulatlan ezüst tükrével. A fák alatt fiatal pár közeledik... lassan lépkednek, tökéletes a csend. A fáknak is, a fiatal párnak is csak a sziluettje látszik... A mozdulatokból kíméletlen összetartozás és reménykedő szorongás olvasható ki: előttü(n)k az élet...

„Emlékezz!... Emlékezz arra, aki áldozatot mutat be – a megbocsátás és a béke úgy áradjon felé, mint az olvadt réz: életét ragyogja be a Nap! – Föld Szelleme, emlékezz! Ég szelleme, emlékezz!”

...egy tévéinterjú. A riporter legnagyobb tévedéseimről, legjelentősebb melléfogásaimról faggat.

– Bűneim? – kérdezem kertelés nélkül. (Zavart csend.) Nos, nekem annyira kisstílű, jelentéktelen életem volt, hogy „nagy” melléfogásokról, „nagy” tévedésekről: bűnökről nemigen tudok beszámolni... Ettől persze még lehet, hogy elkövettem őket..., mindenesetre a legmeghatározóbb hibát most fogom elkövetni...

– Mit?

– Hogy megszületek.

– De hiszen már túl van rajta...

– Na ez, látja, egy elég nagy tévedés... Soha nincsen túl rajta az ember. Az ember. (Ezt, kissé különös zavarodottsággal, megismételtem. Bamba képet vágtam: szerintem valami eszembe juthatott.) Több énem nem vállalta az interjút... hogy én vállaltam: ez is egyik tévedésem... ilyen jelentéktelen tévedések sorozata az életem.

– Mindezek tudatában miért nem dönt úgy, hogy nem születik meg?

– Nem tehetem... Nem én döntök.

– Hanem ki?

– Azt nem tudom. (A számon volt, de nem mertem nevén nevezni.) Nézze: én valamit mindig elrontok, valahol mindig hibázok... ezért kell mindig újraszületnem... érdekes... csak, tudja, az a kellemetlen, hogy nem folytathatom ott, ahol az előző életemben abbahagytam, hanem mindig elölről kell kezdeni... sőt: tévedéseim néha annyira súlyosak, hogy visszaminősítenek... kezdhetem még mélyebbről... még nehezebb alaphelyzetből...

Untam. (Valamelyest emlékeztem is erre a hülye beszélgetésre.)

Átkapcsoltam.

,,Közülünk mindazokat, akik a kezedbe kerültek, elpusztítottad, és még többen pusztulnak bele naponta kibírhatatlan sanyargatásodba. Ha bosszúért kiáltanék, micsoda megtorló háborút vívnánk ellened mi, akiket még nem gyöngített el a kicsapongás és a szellemi rabszolgaság!" Mint Tertullianus beszéltem.

Untam.

Átkapcsoltam.

Magas homlokú, tiszta tekintetű fiatal pap mond rövid, egyszerű gyászbeszédet. Beckett szavaival fejezi be: „Majd akkor beszélek magamról, ha nem szólok többé egy szót sem. ...Ott lenni végre egyedül, ahol már nem zavar senki, talán nem is lesz olyan pihentető, mint gondolom...” Most már magáról beszél: hallgat. És minden bizonnyal ott van, ahol már nem zavarja senki, egyedül...

Rengetegen vagyunk, noha rajtam kívül csak a legközvetlenebb hozzátartozóim vannak jelen, de ők is számtalan alakban. A kép előterében egy macska ül és figyel. Nem mernék rá megesküdni, hogy az is nem én vagyok. A pap, beszéde után felszólít bennünket, hogy akinek mondanivalója van: jöjjön ki, mondja el... Néhány izgága énem jelentkezik. Szidom a halottat: föltárom hazugságait, önámításait... Egyik énem a másikét: a 625-ik fejére olvassa a 8782-ik meggondolatlanságait, emez megalkuvásokkal vádolja a másikat... A pap kénytelen – szelíden, de erélyesen – közbeszólni:

– Uraim! Ennek sohasem lesz vége...
– Hát persze, hogy nem!

Unom.

Átkapcsolok.

Először azt hiszem, hibás a kép, mert csak valami nagy vakító fehérséget látok... aztán, ahogy hosszabb ideje nézem a képet: feltűnik egy halvány vonal, csak... nem, nem is vonal, csak a két alig elkülöníthető fényes felület találkozása: a horizont... A sivatag. Aztán egy vibráló sötét folt... közeledik: turbános ember tevegel a sivatag homokjában... Dél van. Izzó, sápadt napkorong.

Bárcsak az istenek azzal a kiváltsággal ruháznának fel, hogy sokszor megülhetném a szent ünnepet, és bárcsak a napisten, a világegyetem ura – ő, aki minden örökkévalóságon át a jó teremtő lényegéből fakad, aki a szellemi isteneket megtölti végtelen összhanggal és szépséggel, gyümölcsöző tartalommal, tökéletes értelemmel, és folyamatosan és vég nélkül jóval – áldását adná reám. Könyörgök néked, Nap, minden dolgok ura, hűségemért légy jóindulatú velem, és ajándékozz meg boldog élettel, állhatatos lélekkel, isteni értelemmel – és végül, a kívánt pillanatban az élettől való legbékésebb megszabadulással, és engedd meg, hogy felemelkedjem és a közeledben maradjak, ha lehet, az örökkévalóságig...

...mintha láng borított volna el. Nem tudom, hogyan, hiszen testem nem lehetett... mint a villám csapott belém a felismerés: a pokolban vagyok!
Szinte kaján örömmel (de legalábbis titkolhatatlan megbocsátással) gondoltam elkövetett bűneimre, hiszen így – talán – még újra megszületek...
Újra megszülettem. Talán.

 

Az idézőjelbe tett részletek Kurt Seligmann Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban című művéből valók.