„Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó lénye nem az ember lesz. Leginkább madárhoz hasonlít, éspedig nagyságban és alakban a keselyűhöz. Félig madár, félig rovar. Szárnya nem tollas, hanem szaruhártyás, amikor repül, úgy zúg mint a bogár. Nyaka, lába is ilyen szaruréteggel borított, és éles üvegszerű karmai vannak. – A új faj neve: csirihau.” (Hamvas Béla)
Fent ülök egy vastag ágon, a világ felett, a világ tetején. Alattam már nagy a rend. Csak pusztaság, kövek. A világ ura vagyok. Akár el is hagyhatnám ezt a Naprendszert, hiszen nincsen szükségem levegőre. Bármilyen közegben képes vagyok élni. Csak átrepülnék a sztratoszférán és már a Semmi ura volnék. De itt még dolgom van. Feladatom. Móresre kell tanítanom ezt a csürhét. Úgy is mondhatnám: meg kell váltanom őket. Nélkülem ugyanolyan barmok maradnának mint amilyenek most...
Emlékszem még a lábaimra, tökéletlen kezeimre, de jobb ez ami most van. Sokkal praktikusabb. Erős karmaimmal bármiben megkapaszkodhatom, szaruhártyás szárnyaimmal a végtelenségig bírom a repülést, a berregést, nem fáradok, s ha kell, éles és fényes karmaimat az alacsonyabbrendű rassz húsába vágom. De legjobb a szárnya tövére, hogy ne tudjon tovább repülni, zuhanjon a rendezett, üres, sziklás földre, zabálják fel őrjítően színes nőstényeik. Remek, homályba símuló cementszürke színem és rajtam és bennem minden a legtökéletesebbre formálódott. Nem tűrhetem, hogy nálam silányabb példányok uralkodjanak itt...
Néha feldereng – mint egy rossz álom – vérzékeny húsom, puha bőröm, de nem szabad rágondolnom, mert azonnal leállnak a szárnyaim, ijesztő lesz a csend körülöttem, zuhanni kezdek, ilyenkor azonnal a nagy, a csak általam megvalósítható tervekre kell gondolnom... Tessék, ott rohan a kövek között egy gyík... Mivé lenne nélkülem a világ!? Bevetésre készen állok, már indítom is a szárnyaimat... de mi ez? Ki támad? Ki mer rám támadni? Miféle alattomos féreg hasított a szárnyam tövébe... Úristen! Zuhanok, zuhanok...
