Olvasom Az Est tudósítójától, hogy 1916 májusában a kis Hermann Marit öngyilkosságba kergette asszonya, Aczél Gyuláné Doktor Sarolta budapesti magánhivatalnok, szénügynök, aki a háborúra hivatkozva fele bért akart fizetni a tizenöt éves lánynak. Mari szülei nem egyeztek bele, ezek után az asszony azzal áll elő, hogy a szekrényéből hiányzik pénz, hol ötszáz, hol kétszázharminc koronát emlegetett azzal, hogy azt biztos a Mari lopta el, hát most tessék neki ingyen dolgozni, amíg az ellopott pénzt le nem szolgálja. Szegény lány hiába sírt, hiába bizonygatta, hogy ő nem nyúlt semmihez, az asszony megfenyegette, ha nem egyezik bele az ingyen szolgálatba, akkor másnap átadja a rendőrségnek. A kis Mari bánatában, szégyenében vagy tehetetlenségében a végső lépésre szánta el magát, hátrahagyott levelében megható egyszerűséggel írta le az asszonyával való esetét, tettének okát.

Igaz, nem cselédnek, hanem bébiszitternek szegődtem el 1987 novemberében Palermóban az elvált, két gyermekét egyedül nevelő angol szakos egyetemi oktatóként dolgozó Susannához, akihez a Bizantinológiai és Neogrecisztikai Intézet akkori igazgatójának, a világhírű neogrecista, Bruno Lavagnininek a lánya, Renata ajánlott be, mint az intézet ösztöndíjasát. Egyhónapos palermói tartózkodásom alatt a szakdolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot, Dionisziosz Szolomosz, a görögök nemzeti költőjének olasz nyelven írott prózai műveiről. Koszt-kvártély fejében Susanna két gyermekére, a tizenkét éves Mattiára és a négyéves Silviára kellett esténként vigyáznom.

Mattia jóindulatúan még az elején kioktatott, ha Silvia sír, be kell kapcsolnom neki a tévét, a rajzfilmeken majd megnyugszik. Nem szóltam rá semmit, tudomásul vettem, de magamban azért megjegyeztem, a tévé már gyerekkoromban is ősellenség volt, pedig akkor még nagyobb eséllyel találtam volna értelmes dolgokat benne, mint manapság, mostani fejemmel meg azt mondom, még 1987-ben is nagyobb eséllyel, mint most, 2022-ben.

Mattiával viszonylag könnyen boldogultam, megírta rendesen a leckéit, elalvás előtt olvasta a katekizmusát, és ahogy visszaemlékszem, Silvia sem okozott különösebb problémát.

Két-három nap sem telt el, este Mattia mutatja nekem, idenézz, van ötvenezer lírám. Nem emlékszem, mennyi lehetett az ösztöndíjam, biztos nem sok, azt tudom, hogy ezer líráért lehetett kapni egy lapát fagylaltot meg egy doboz biztos halált avagy száraz szart, ez volt ugyanis az MS cigaretta betűnevének feloldása (értsd: morte sicura; merda secca), mert akkor még dohányoztam; mindenesetre egyáltalán nem volt szokványos, akkor legalábbis még nem, hogy egy tizenkét éves gyerek ennyi pénzt tartson magánál.

Másnap Susanna azzal fogad, hogy hiányzik ötvenezer lírája, meg hogy azt biztos én vittem el. Nem hagyott időt, hogy kellőképpen kifejezésre juttassam felháborodásomat, de talán nem is akartam máshogyan védekezni, mint hogy mit képzel, és rögtön Mattia ötvenezer lírája jutott eszembe. Nem emlékszem, mondtam-e neki, de ha egy csöpp eszem volt, nyilván mondtam, hogy kérdezze meg inkább Mattiát, honnan van ötvenezer lírája, az utána következő jelenet viszont úgy előttem van, mintha tegnap történt volna. Őszinte felháborodásomban nem mérlegeltem, szó szerint azt mondtam Susannának, tudod, Susanna, a magyar urak azonnal kihívták párbajra, aki igazságtalanul megvádolja őket. Én most nem tehetem ezt veled, de tessék, itt van az ötvenezer lírád, ha ezzel boldogabb leszel. Azzal kivágtam neki az asztalra az ötvenezer lírát, de még hozzátettem, hogy ezt a koszt meg a kvártély fejében kapod, nehogy azt képzeld, hogy másért, és most engedelmeddel telefonálni fogok a barátnőmnek. Még aznap este el is költöztettek onnan csapatostul érkező palermói kollégáim, barátaim, és útközben az ábécé összes betűjével végigjellemeztük Susannát.

Gondolni való, milyen kellemetlen lehetett az eset Renata Lavagninek, aki természetesen egy percig sem hitte el, hogy én képes lettem volna ellopni Susanna ötvenezer líráját, hiába bizonygatta neki utána Susanna, hogy én elismertem azzal, hogy odavágtam neki az asztalra azt a bankót; nyilván nem fogta föl, hogy miért teszem. Nem mondom, hogy nem hiányzott utána az az ötvenezer líra, de roppant elégedett voltam, az erkölcsi győzelmem zálogának tekintettem. Az sem tudom, Mattia mit kezdett az ötvenezer lírájával, ami nyilvánvalóan nem magától került hozzá, de ez akkor engem szikrányit sem érdekelt, csupán most tűnődöm el rajta.

Mari, az a szegény kis pesti cselédlány, nagyon fiatal is volt, kiszolgáltatott is volt, én meg már Palermóban is vagy tíz évvel idősebb nála, még szép, hogy meg tudtam védeni magamat. A dolog szempontjából nincs jelentősége, hogy származásomat tekintve egyáltalán nem mondhattam volna úrnak magamat, de szerencsére engem egy ilyen Susanna-féle hisztérika már akkor sem tudott a koszos ötvenezer lírájával megzsarolni. Mari, a szegény kis pesti cselédlány halála után hiába intézkedett a budapesti királyi ügyészség, hiába helyezték vád alá, hiába büntették hat havi elzárással a szívtelen asszonyt, Aczél Gyuláné Doktor Saroltát, a kis Mari életét már senki nem adhatta vissza. Talán én is tehettem volna feljelentést becsületsértésért, mivelhogy Susanna megrágalmazott, de úgy gondolom, helyesen tettem, hogy magam intézkedtem, és főleg hogy így intézkedtem, ahogyan, pedig akkor, amilyen állapotban én voltam, szívesen meg is verekedtem volna vele. Fegyver nélkül is akár.