Caravaggio, 1610. július
Uram, teszek én az esztétikára –
imákkal vagy sokszor inkább anélkül
a harag a Mindenséggel kibékül,
hiszen tudom, hogy semmi sincs hiába.
A szürkületben kék és aranysárga
a sötétbe ékelődött Menny.
Keretbe zárt arcok előterében
a testek szennyes magassága.
Örökkévalóságom gyűlölettel
vetett liturgia, az ember
vászonra feszített Teremtés.
Amint feltámadnak a sikátorok,
lélekké dermed a sok bűz és mocsok,
miként az árnyékkal festett vezeklés.
magunkfajta
Várjuk a feledtető bohócokat,
hogy kerülje el ráncainkat a könny,
hogy ne váljon lételemmé a közöny,
amit nem oldhat fel néhány korty konyak.
Így szorongunk mi boldog-boldogtalan,
kikezdi időnk az ontológia,
a kocsmapulton hagyott olcsó pia,
a szűkre szabott kegyelem, hogyha van.
Percnyi csend – a műsorszám elég gyenge –,
a semmibe süllyesztett nézőtéren
mégis öröm, mikor a testhőd érzem.
De mindegy. Jönnek a bohócok végre
(többet a magunkfajta mit akarhat),
aztán puskaként dübörög a karzat.
malaszttal teljes
aztán karon fogsz
halálból a létsúlyba
magaddal cipelsz
mert csak a kutak csendje ilyen
mint a mélység a vízfelszínen
az eddigi összes
egészen ott ahol a véget-
érés a múlttá vagy a kezdetté válik
megőrizve az összekulcsolt reggeleket
azt a keretet a falon amelyik
meghatározta és ránk zárta
a feszes igazodási pontokat
mert tegnap minden újszerű volt
a testek alvadt sziluettje éppen
annyira mint a nehézkedés
az egymás létezésébe tépő részvét
ezért másolod folyton a sötétedés kékjét
*
feltöltötted az eddigi összes pillanatot. mű-
holdnyi öröklét. fájlokban tömörítve a test és
lélek.
bit-felhőbe betöltött tükre az énnek.
