Burgess mortuus, de vége nincs

…És itt megtörtént.

És itt újra megtörtént.

A latinos főcím Burgess Virginia Woolf emléke előtt tisztelgő írásából származik, melyben az idősebb pályatárs halálának évfordulója alkalmából az író megkövette a jeles modernista szerzőt annak írásművészetére tett, korábbi, nem mindig hízelgő megjegyzéseiért.

Megmaradás

Nos, engem némileg más megfontolások vezérelnek, írásom apropója mégis rokonítható a Virginia Woolf Mortua című 1991-es Burgess-íráséval. A közös vonás egy évforduló. Az analógia persze sántít: Burgess Woolf halála után éppen ötven évvel jelentette meg tanulmányát, míg az én cikkem gondolata a Burgess-életmű végleges lezárásának kevésbé „kerek”, harmincadik évfordulója alkalmából született, s csak a következő év elején lát napvilágot: harmincegy évvel az író 1993-ban bekövetkezett halála után. Ráadásul összességében inkább a megmaradásról, mint az elmúlásról szólok, mert ahogy Burgess Enderby-regényeinek hőse a harmadik részben meghal, hogy a negyedikben csodálatos módon visszatérjen, úgy e regények írója is csupán testi valójában távozott az árnyékvilágból.

Fontos filológiai részlet

A narancsműves testamentuma című, harmadik Enderby-kötettől ez a megemlékezés azonban nemcsak az alcímét kölcsönözte, hanem anyagának jelentős részét, sőt még mottóját is. A teljesebb – és így érthetőbb – passzus így hangzik:

Végigballagott a jeges, szélfútta Broadwayn egészen a 91. utcáig, aztán átment az úton a Columbus Avenue irányába. És itt megtörtént.

És itt újra megtörtént.

Aki New York utcáit egy esti órán egymagában rója, nem más, mint a regényciklus főszereplője, a komikusan anakronisztikus brit költő és a Manhattan University vendégprofesszora, F. X. Enderby. Ami pedig megtörténik, az egy veszélyes, a hős későbbi szívrohamát előre jelző, kardiovaszkuláris epizód: a szívizmok köztes elernyedését – az úgynevezett diasztolét – átugró, szünet nélküli összehúzódás, azaz extraszisztolé. Ez az, ami „itt megtörtént. / És itt újra megtörtént.” Legalábbis a Manchester University Press gondozásában, e sorok írójának szerkesztésében megjelent kritikai kiadásban. Mert az első – és mint kiderült, több helyen, így itt is hibás – brit kiadás szövegvariánsát híven követő, Gázsity Mila magyar fordításban (Cartaphilus Kiadó) a fenti idézetben kurzivált részt hiába is keresnénk. Csak remélni lehet, hogy a legújabb brit kiadás nyomán egy ezen a ponton is kiigazított magyar fordítást vehet majd kézbe az olvasó.

Amit írtunk elpusztíthatjuk, de azt, hogy megírtuk, meg nem történtté nem tehetjük - Anthony Burgess falképe 2018-ban Londonban 

 

Hogy ez a jelentéktelennek látszó filológiai részlet miért fontos, és mi köze van Burgess halálának évfordulójához és műveinek okkal remélt továbbéléséhez? Nos, az első kiadás tanítóskodó szerkesztője által törölt „szóismétlés” valójában a retorikában anadiplózisként ismert reduplikáció. A Világirodalmi lexikon szóhasználatával élve elmondható, hogy e helyt az ismétlés „szinkópás dobritmust” sejtet, ami a főszereplő szívműködésének zavarát nemcsak a szavak jelentésével, hanem azok egymásutániságából adódó hanghatásával is kifejezi. Ez pedig tökéletesen megfelel a Helikon irodalomtudományi folyóirat kultúrorvostani számát szerkesztőként jegyző Gubacsi–Ureczky szerzőpáros betegségdefiníciójának: ha az egészség az, „ahogyan az élet a szervek csöndjében zajlik”, akkor a „betegség, a normától eltérő testtapasztalat a szervek »hangjaként« is érthető”.

Egybeesések

Szimbolikusnak is tekinthető egybeesés, hogy a természettudományokat és a humaniórákat egyesítő interdiszciplináris megközelítés, a medical humanities főbb irányzatait bemutató folyóiratszám megjelenése annak az írónak a halálozási évfordulójával esik nagyjából egybe, akinek műveiben – mint azt a fenti példa is érzékelteti – visszatérő motívum az egészség–betegség–gyógyítás viszonyának megjelenítése. A kiemelt dátumok átfedésének jelképes voltát erősítő érdekesség, hogy éppen 2023 volt az az év, amikor Nagy-Britannia-szerte nagyszabású kulturális, tudományos és társadalmi események sora hívta fel a figyelmet a világ talán legismertebb betegbiztosítási szervezetének, a National Health Service-nek hetvenötödik „születésnapjára”.

Az ókonzervatív és az állami egészségbiztosítás

Tévedés lenne azt gondolni, hogy a sokak által ókonzervatívnak elkönyvelt Burgessnek kevés köze lehetett a megalapításában a brit Munkáspárthoz köthető NHS-hez. Tény, a Beteg a doktor című korai regényében nem sok jót olvashatunk az angol egészségügy működéséről, de a szatíra éle itt nem a brit egészségbiztosítási rendszer, hanem az egyre inkább elgépiesedő és elgépiesítő orvoslás dehumanizáló hatása ellen irányul, mintegy megelőlegezve a Gépnarancs mondandóját. Az is igaz, hogy egy önéletrajzi kitérőben Burgess egy NHS-es („SZTK-s”) fogorvosnő kihívó, mai fogalmaink szerint szexuális zaklatásnak minősülő viselkedését teszi nevetség tárgyává (fordított me-too?, gondolhatnánk, ha komolyan vennénk a burleszkbe hajló anekdotát). Mindazonáltal figyelemre méltó, hogy Burgess tudós életrajzírója, Andrew Biswell szerint a sajnos magyarul nem olvasható 1985 című disztópia mártír hőse, Bev Jones keresztneve egyszerre utal az NHS megalapításakor regnáló egészségügyi miniszter, a munkáspárti Aneurin Bevan és a társadalombiztosítási reformot még a háború alatt kezdeményező, liberális William Beveridge vezetéknevére. Tehát hiba lenne Burgesst az NHS és általában az államilag működtetett egészségbiztosítás esküdt ellenségének tekinteni.

Reménytelen küzdelem

A fenti anekdota színhelye nem véletlenül a fogorvosi rendelő. Burgesst magánemberként és íróként legalább annyira foglalkoztatták a fogászati panaszok, mint a szív- és érrendszeri betegségek. A fent idézett kardiológiai esetleírással szolgáló regény címszereplőjének életét oktatóként és botcsinálta közszereplőként megkeserítő körülmény a hol elfelejtett, hol rosszul rögzített műfogsorral folytatott, reménytelen küzdelem. Az sem lehet véletlen, hogy a Gépnarancs kultikus filmváltozatának egyik morbid humorú jelenetében a feltételes szabadlábon levő főszereplő nevelőtisztjének fegyelmezőnek szánt látogatása során tévedésből a „kis Alex” apjának műfogsoráról issza le a vizet. A fogazat betegségeinek irodalmi ábrázolásait tudományos igénnyel feldolgozó, spanyol nyelvű szakmunkához, a szerző felkérésére írt bevezetőjében Burgess félig tréfásan panaszolja fel, hogy – Enderbyhez hasonlóan – soha nem jutott hozzá, hogy Odontiad címmel megírja a fogak életéről és haláláról szóló, harminckét énekből álló hőskölteményt. Ugyanitt, komolyabb hangnemben idézi Burgess Thomas De Quinceyt, aki az Egy angol ópiumevő vallomásaiban elmondja, hogy először gyötrő fogfájását enyhítendő szedett ópiumtartalmú laudanumot. A fogfájás tehát nem tréfadolog, mivel ahogy Burgess De Quinceyre hivatkozva írja az említett bevezetőben: „Ha olyan halálos kimenetelű lenne, mint a rák, még e rettegett betegségnél is komolyabban vennénk.”

Kultúrorvostan

A sors iróniája, hogy a Burgess halálához vezető tüdőrák lényegében sehol sem jelenik meg az író életművében – hangsúlyosan biztosan nem. Egy sor más, a maga idejében nem kisebb mortalitási rátával pusztító kórság annál inkább. A szívbetegség az Enderby-történeten kívül a lelkiismeret szomatikus leképeződéseként bukkan fel a Beard’s Roman Women (Beard római asszonyai) című regényben; a Buerger-szindrómaként ismert, végtagi arteriolatrombózist kiváltó, a sántikálás (claudicatio) motívumában ugyancsak „megtestesülő” tünetegyüttes is visszaköszön Burgess írásaiban, mint ahogy számtalan ragály is. Utóbbiak közül leginkább a kreativitással különös, már-már ördögi módon összefüggő betegségek tarthatnak számot a kultúrorvostan iránt érdeklődő olvasó figyelmére.

Kreativitás és kór

Biswell Burgess-életrajzában olvashatjuk, hogy „a kreativitást serkentő halálos betegség ideája visszatérő mozzanat Burgess írásaiban”. A legkézenfekvőbb példák között Biswell a Beteg a doktor, a Mr. Enderby – bepillantás, a már említett Beard’s Roman Women című regényeket, a posztumusz Byrne (1995) című verses regényt és Burgess kétkötetes önéletrajzát említi, de idesorolhatjuk az író rövidebb írásait összegyűjtő, két kötetbe felvett, hasonló tárgyú esszéi közül az A Pox on Literature (’Ragya verte irodalom’) és a The Oriental Diseases of Fiction (’A próza keleti nyavalyái’) címűt is. És akkor nem szóltunk a legfontosabb ilyen tárgyú Burgess-írásról, a Shakespeare-ről szóló, Nem fénylik, mint a nap című, ambiciózus életrajzi regényről, amely a nagy tragédiákban és a kései, „keserű” vígjátékokban tetten érhető elkomorulást a szonettek fekete hölgyétől elkapott vérbajjal, a szifilisszel magyarázza.

Ez az apokrif Shakespeare-életrajz külön elemzést érdemelne, ezúttal elégedjünk meg néhány kiragadott gondolatával. Előtanulmányai során Burgess arra a megfontolásra jutott, mint egy interjúban elmondta: a szifilisz kórokozója, „a spirochaeta és az őrült tehetség között összefüggés” figyelhető meg. A próza „keleti nyavalyáiról” szóló írásában már azzal az általánosabb ideával játszik el, hogy „az irodalom (…) lényegét tekintve beteges” lehet. Igaz, az okfejtés összességében inkább azt sugallja, hogy a számba vett és bizonyos írói típusokkal összefüggésbe hozható keleti betegségek – az ámok, a latah és a koro – leginkább csak metaforikusan értendők. És ahol valamilyen kór feltehetően (mint Shakespeare esetében) vagy bizonyítottan (mint némely XIX. századi francia költőnél-írónál) jelen volt, és hatott is az alkotó mentális állapotára, a mű maga még ott sem redukálható puszta tünetegyüttesre. Ahogy azt a modern francia irodalom „morbiditását” orvostudományi alapon kimutatni igyekvő Roger L. Williams The Horror of Life (’Az élet borzalma’) című könyvéről írt, elmarasztaló kritikájában Burgess megállapítja: „Flaubert és a többiek akkor is úgy írtak volna, ahogy írtak, ha Minden Betegség Arisztokratája [a vérbaj] amolyan nyárspolgári módon negligálta volna őket.”

Megfoghatatlan marad

A Nem fénylik, mint a nap keletkezésének személyes történetét felidéző, Genesis and Headache (’Genezis és fejfájás’) című írásában Burgess ennél is továbbmegy, azt a lehangoló következtetést levonva, hogy könyve eredeti ambíciója eleve kudarcra ítéltetett. A shakespeare-i lényeg „megfoghatatlan marad”. És ez nemcsak a Bárd példátlan tehetségére igaz. Ami minden meghatározás alól kicsúszik, az „az emberi esszencia, amely több, mint a részek összessége”. Ez az általános megállapítás a legkülönfélébb betegségekkel biológiai lényként és szellemi alkotóként egy életen át küszködő, a testi szenvedést művészetté szublimáló Burgessre éppúgy áll, mint James Joyce utáni második „hősére”: Shakespeare-re. A titoknak talán titoknak kell maradnia. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne is próbálkozzunk a megfejtéssel.

A szerző anglista, egyetemi docens

Nyitókép: Anthony Burgess sírköve Monacóban