Egy rekvirált polgári lakásban
éjfélt kongat az ódon falióra,
s a reflektorral átszúrt szívű estén
sűrű hó hull az ájult Galagóra.
A sötét házak nyurga őrszemek,
körükben tartják a kósza álmokat.
A börtöncellák betonsűrű csöndje
a csupasz padlón békésen játszogat,
de átszalad a nyirkos, szürke falon,
mert a folyosón egy smasszer közeleg,
és Bródy üres tömlöcében áll meg,
hol a priccs még az ő testétől meleg.
Isten lenéz a mindent látó cirklin,
a rab miniszterelnök után kutat.
Meztelen foglyokat lát a pincében,
véres csempepadló hűti talpukat.
A hideg égbolt kemény zárkaajtó,
halálraítéltnek egyetlen kijárat.
Nincs védőbeszéd, csak esengő ima.
Az nyitja fel a földöntúli zárat.
S a fohász végi szomorú sóhajra
távolról kopogó fűtéscső felel,
a hóhérrevolvert már tarkóján érző
Fencziket hívja ijedt morzejel.
Végül megremegnek az ablakrácsok.
Három lövés, majd idegtépő szünet,
és egymás után dől el mind a három
csontkeretre húzott emberfeszület.
Demkó testét is ládába tuszkolják,
helyezik ponyvás teherautóra,
s mire rájuk hull a Kapos utca földje,
újra kongat az ódon falióra.
A jeltelen sír csöndes üzenetét
ma is hordozzák havat söprő szelek:
gondoljatok ránk, s ne bocsássatok meg,
mert pontosan tudták, mit cselekszenek.
A borítón Polgár Botond: Sybilla (2005) c. munkája látható.
