Hölgyek és ideológiák

Az új nagyregény nagyjából az első világháborútól a hatvanas évekig kíséri hősét, aki hol szándékoltan, hol akaratán kívül válik részesévé a magyar történelem ezen mozgalmas évtizedeinek. S ha a nagypolitika okozta gondok, veszedelmek éppen nem sodornák el, hősünk maga gondoskodik róla, hogy a nyugodt, csendes élet messzire elkerülje. Veszély, feszültség, barátságok, szerelmek, csalódások, hűség és hűtlenség hölgyek és ideológiák irányában: minden adott egy letehetetlen regényhez – ahogy a regényfolyam korábbi darabjainál már megtapasztalhattuk.

Miért fontos – ha fontos – a történelmi környezet, szerinted működne-e a történet egy kitalált ország fikciós történelmébe ágyazva? Magyarán: mennyiben akartál történelmi regényt írni, és mennyiben kalandregényt? Nem kényszerít esetenként kompromisszumra, ha a sztorinak igazodnia kell a történelmi eseményekhez?

Persze, abszolút működne a sztori fikciós környezetben is. Hiszen

a fikciók írói is a valós történelmet, illetve annak eseményeit másolják.

Nemigen lehet ez másképp, ha az emberről, az emberi természetről, mozgatórugókról írunk, és ha a bennünket körülvevő világ adja a díszleteinket. Gondolj csak bele, az Egri csillagok történelmi regény, a Star Wars meg fikció, sőt sci-fi, mégis – utóbbinak a legelőször leforgatott részére gondolok – tökéletesen ugyanaz a sztori, nemcsak vonalvezetésében, de a karaktereket, részleteket és a történelmi hátteret illetően is. Hogy csak utóbbiról szóljak most: egy kicsi, de bátor és ügyes csapat küzd egy hatalmas túlerőben lévő birodalommal. Egyszer le is jegyeztem a két mű azonosságait, lépésről lépésre, hősökről hősökre, jelenetekről jelenetekre, és megdöbbentő a hasonlóság, szinte már szerzői jogi dráma kerekedik ki belőle.

És hogy ismételjem magam, egy regényben a történelem csak díszlet, a lényeg, vagyis benne az ember (és állat is), nem változik, s a témák se nagyon: életek, barátságok, szerelmek, ellenségeskedések, harcok, bukások, győzelmek, mindenféle abúzusok, mindenféle szeretetbombák, a jó a rossz ellen, elvágyódás- visszavágyódás ésatöbbi. Tehát irodalmi szempontból talán nincs is semmi jelentősége a valós történelmi háttérnek. Az irodalmon túlmutató jelentősége van, mégpedig az, hogy konkrétan megnevezve dolgozzuk fel a múlt neuralgikus eseményeit, felemelő vagy lesújtó pillanatait.

Sokat, illetve fontos dolgokat tanulhatnánk a történelemből,

sokkal fontosabbakat, mint a matematikából. Főleg ha a történelemmel párhuzamosan azt is vizsgálnánk, milyen emberi indítékok, egyebek váltottak ki egy-egy eseményt, és miképpen sikerült ahhoz tömegeket megnyerni, illetve megvezetni. Persze ha egész tömegek, esetleg az egész emberiség kitanulná a történelem mikéntjét és hogyanját, talán véget is érne az emberi történelem, legalábbis a történelemírás, mert már nem lehetne tömegesen rávenni az embereket semmire. Márpedig a történelemhez a nép is kell. Csak elszigetelt gyilkolászások történnének, despoták és diktátorok párbajoznának egymással hajnali ködben úszó, néptelen erdei réteken. Vagyis hát akkor diktátorok sem lennének. Csak nyugalom és béke, szeretet, udvariasság, egymásért munkálkodás…

Valóban így gondolod?

Csak hülyéskedek. Na, de mi lenne az irodalommal és a filmiparral háborúk, illetve harc, erőszak, meg úgy általában a rossz, szomorú dolgok nélkül? Dögunalmas lenne. Persze valamit valamiért. Következő kérdés: feláldoznánk-e az irodalmat az általános béke és boldogság oltárán?
De most komolyan: nekem dolgom van a történelemmel, ezért használom az írásban is. Izgat, és úgy érzem, beszélnem kell róla. Úgy általában az emberi és azon belül a magyar történelemről. Mindkét szinten vannak elszámolnivalóink. Még mindig, és alighanem mindig is lesznek. Ebben az új regényben, a Mit tesz Istenben fel is hánytorgatnak a szereplőim néhány ilyen kérdést. Szóval úgy érzem, foglalkoznom kell a történelemmel, ami alighanem csak annyit jelent, hogy szeretek vele bíbelődni. Ne kérdezd, miért. Valószínűleg csak ugyanazért, amiért például szeretek gitározni, szeretek a hegyekben mászkálni, folyókon kenuzgatni, vagy amiért szeretnék marhákat hajtani. Ez amolyan belső komfort, vagyis ezektől érzem jól magam. És ha már így van, persze, hogy a hazám történelmét használom, azt ismerem, s az érdekel a legjobban. És ez a „kompország” igen gazdag az eseményekben, kimeríthetetlen kelléktára a sztoriknak. Ja, és én mások fikcióit is nyugodt szívvel használom ebben a regényben. Főleg olyan művekből, amik már a magyar történelem, illetve művelődéstörténet részei. Majd meglátjátok.

A valós történelmi háttér egyfelől segít az írásban, mert nem kell kitalálnom az eseményeket, másrészt

nagyobb odafigyelést, igazodást és utánaolvasást igényel, de ez számomra nem kompromisszum,

mert én magam akarom így csinálni. Különösen szórakoztat a valóság és a fikció keverése, és hogy köt a magam szabálya – a jó szabály nehezebbé, ugyanakkor érdekesebbé teszi a játékot, sőt, a játék éppen a szabályoktól válik játékká –, miszerint csak olyasmit találhatok ki, ami nem ütközik a valós történelmi eseményekkel, nem írja át, nem kérdőjelezi meg azokat, vagyis simán megtörténhetett volna.

De vannak ötleteim – nevezzük őket terveknek – teljesen fikciós történetek megírására is. Az egyik egy western, a másik sci-fi, illetve disztópia.

Berta Zsolt álláspontja szerint egy regényben a történelem csak díszlet, a lényeg, vagyis benne az ember (és állat is), nem változik

 

A regénytrilógia közel száz évet fog át, ükapától ükunokáig. Hogy látod, változott-e ezalatt a pozitív hős mibenléte? A Jancsiszög Cseke Andrása hogy érezné magát a Mit tesz Isten Nagyapájának bőrében, és fordítva?

Hát… erre mondhatnám, hogy a vér nem válik vízzé, s bizonyára van ennek igazságtartalma, ami a genetikát és a családi kulturális örökséget illeti. De itt inkább irodalmi hozzáállásról van szó, mármint az enyémről, vagyis hogy a trilógia főhősei az olvasó számára megnyerő alakok, főleg, hogy első szám első személyben beszélnek, s ahogy általában az emberek,

ők is úgy érzik, az igazság – minden bűnük és hibájuk dacára is – mellettük áll.

Még ha ebben a regényben Cseke Benedek százados olykor fel is veti, hogy talán az ellenfelei, ellenségei bizonyára másképp látják a dolgokat, s másképp mesélnék el. Ezt egyébként olykor kiterjeszti a történelmi szereplőkre, illetve álláspontjaikra is. De alapvetően – s ebben alighanem hagyományőrző írónak számítok – ők a pozitív figurák, akiknek a disznóságait, gyarlóságait az olvasó alighanem megbocsájtja, ha nem is siklik el felettük. És ez sincs másképp a való életben. A személyiségük azon különbségei, amikre a három regény fókuszál – azon túl, hogy nem is születnek egyformának –, talán a kornak köszönhetők, amiben szocializálódnak. A hatvanas évek közepén született Cseke András nem olyan erős, nem olyan fegyelmezett, nem olyan becsületes, kötelességtudó és főleg nem olyan pallérozott és illemtudó, vagyis nem annyira úriember, mint az 1914-ben világra jött Cseke Benedek. A ’46-ban született Cseke Zsolt pedig átmenet kettejük között. Viszont a két fiatalabb generáció Csekéje nehezebben öl. De talán ez is csak a történelmi körülmények, illetve a rutin miatt van. Mindenesetre ők dekadensebb, lázadóbb személyiségek. Talán ez már a rockzenének köszönhető. (Nevet.)

Hogy hogyan érezné magát az öreg bőrében Cseke András? Az ismert, felnőttkorára kiforrott személyiségét alapul véve elég kényelmetlenül, hiszen az öreg már gyerekkorában keményen dolgozott, aztán elvitték az Isonzóhoz harcolni, Cseke András meg mégiscsak egy budapesti srác, egy aszfaltbetyár, már a regény elején belehalna a munkába, nemhogy a háborút túlélné. És akkor nem születtek volna meg a következő Csekék sem. De ha ő is akkor született volna… Nem tudom. Vannak kutyák, akik visszavadulnak a vadonhoz, vannak, akik gyorsan elpusztulnak benne.

Miért a regényben, sőt nagyregényben érzed jól magad? Van idő, hely kifejteni a kifejtendőket?

Ennél prózaibb az oka. Mármint nem műfaji értelemben… Na, szóval érted… Tehát ez az olvasói énemből adódik. Már kisgyerekkoromban is nagyon szerettem elmenekülni a világ, ha úgy tetszik, a valóság elől.

Hamar rájöttem, hogy egy-egy történetben remekül el lehet bújni,

s minél hosszabb, annál több időre. Sokat újraolvastam, mert még időzni akartam benne. Akár többször is. Na, meg ifjúsági novellák nemigen vannak, vagyis nem tudom, akkoriban nem voltak. Szóval a regényt szerettem meg elsősorban, s az olvasással azt tanultam ki leginkább, annak a nagy íveit, nagy tömbjeit kezelem a legügyesebben. És valljuk be, szószátyár vagyok. Hogy van idő kifejteni a dolgokat? Ezt nem mondanám, mert nemigen van olyan szándékom, hogy kifejtsek valamit. Azt hiszem, amikor írok, akkor is csak elidőzni kívánok egy másik világban. Persze eszembe jutnak közben dolgok, pontosabban eszembe juttatnak dolgokat a szereplőim és az események, ezek hol az én véleményemet tükrözik, hol a beszélgető- és vitapartnereimét, ezeket leírom, vagyis kifejtem, de nem ez volt a terv. Én

csak a történetet, a cselekményt és a díszleteket akartam megírni, teremteni egy világot, amibe belefészkelődhetek,

s belefészkelődhet az olvasó is. A kifejtenivalók maguktól furakodnak a színre. Hagyom, hogy odafurakodjanak, mert tudom, egy jó történethez bizonyos mértékben szükség van rájuk, motivációkat világítanak meg, álláspontokat ütköztetnek, rámutatnak az emberi természet és a cselekvések miértjeire. De részemről ez nem tudatos, csak ösztönös. Igaz, az egész munkamódszerem is az. Fogalmam sincs, mit csinálok írás közben, de ha éppen jól érzem magam, akkor tudom, hogy jó nyomon járok. Többnyire. És a legjobban egy nagyregényben érzem jól magam. A határidőket leszámítva.

Lesz folytatása a Cseke-trilógiának? Mert, ugye, az időben visszafelé haladsz, amíg bírod, beláthatatlan a távlat.

Röhögni fogsz, a már említett western-tervem végül ebbe a sorozatba illesztette magát. A szabadságharc után egy Cseke és egy Sebestyén, akik egyébként jó barátok, s említem is őket a Mit tesz Istenben, Amerikáig szöknek Haynau elől. Ott aztán… na, de azt nem mondom el. A meglepetés az lesz – illetve már most megleplek vele –, hogy azt a történetet a Sebestyén mondja el, értelemszerűen egész más megvilágításba helyezve a Csekék és Sebestyének ősidőkbe nyúló viszálykodását. De nem ígérek semmit. Egyáltalán nem biztos, hogy ezzel folytatom. Van egy másik ötletem is, az időben előre haladni, s elmesélni, mi történt Cseke Andrással és a fiával a kétezres évek eleje óta nagyjából mostanáig. Erről az időszakról is van mit mondanom. Illetve lehet, hogy nincs is, ez mindig írás közben derül ki. Kissé fáradt vagyok a közéleti katyvasztól, s egyre inkább úgy érzem, nincs értelme e tárgyban bármit is mondani. Úgyhogy az is lehet, hogy valami egészen más témával foglalkozom majd. Például azzal a négyezres években játszódó sztorival, amiben a Holdat átalakítják a tönkrement Föld egykori hajszálpontos másává, és oda költözik, akinek van rá pénze, meg akinek megengedik. De most koncentráljunk a Mit tesz Istenre. Veszel egyet?