Ricsike világrajöttekor megmondták az orvosok az édesanyjának, hogy a gyermek veleszületett rendellenessége folytán sem szellemileg, sem testi állapotát tekintve nem fogja beérni kortársait. Ráadásul betegsége miatt valószínűtlen, hogy megérje a tízéves kort. A külvárosban élő házaspár elkeseredése ellenére a maga módján gondoskodott Ricsiről. Nemsokára egy egészséges öcsikével és hugicával gyarapodott a família. A két kisebb gyermek hamar túlnőtte Ricsikét, előbb álltak lábra, előbb szólaltak meg, mindenben előtte jártak. A beteg kisfiú kedves arcú, lenszőke, kékszemű teremtéssé növögetett, mindig csodálattal bámult a világba, elkerekedett szemmel figyelte az őt körülvevő furcsaságokat. Beszéde akadozó volt, néhány kifejezéssel adta tudtára a környezetének, amit tudatni akart, családján kívül szinte senki sem értette sajátos magánnyelvét. Mozogni, szaladni, kiáltani ugyanúgy mozgott, szaladt és kiáltott, mint a többi gyermek. Amikor nyolcéves lett, a két évvel fiatalabb öccse már másfél fejjel magasabb volt nála, és négyéves hugicája is alig volt lemaradva mögötte nagyságban. Ha együtt látták az utcán a három gyereket, akkor azok, akik nem ismerték Ricsikét, őt gondolták a legkisebbnek. Akik ismerték, azok persze tudták az igazságot.
A kisfiú anyukája átlagos asszony volt, kasszázott egy szupermarketban, nem volt még negyven, de elnehezült testét fáradtan vonszolta haza a műszakok után. Két kisebb gyerekének gondjai foglalták le életét, az iskolájuk, a ruhájuk, ezenkívül a vacsora, a fizetés beosztása, a rokonok, néha a fodrász. Ricsike nyűg volt, járkáló, egy-egy szót beszélő nyűg, akire nem jutott sem idejéből, sem szeretetéből. Nem lehet mondani, hogy az átlagosnál rosszabb vagy jobb szülő lett volna, éppen csak nem volt megoldása és tehetsége a kisgyermek bajaira. De végső soron Ricsikének nem sok gondja volt. Vágyai nem terjedtek túl a televízión, a játékokon vagy néhány érdekességen. Kikerekedett szemmel bámulta a rajzfilmeket, és a tévé kék képernyője előtt hajtotta álomra szőke fejét.
Ricsike apukája sofőr volt egy vállalatnál, jó kedélyű, csendes, kövér ember. Segítőkész, sört, cigarettát, ételt kedvelő, jól bánt a feleségével és a gyermekeivel.
A veszekedések ritkák voltak, mert csak esténként és hétvégén volt együtt a család, ilyenkor a két fáradt felnőtt legtöbbször nem kereste a vitát. A gyerekeket nevelte az iskola, az utca, meg a tévé. Ricsike hatéves korában kapott egy saját kistévét, apuka hozta a vállalat portásától, aki újat vett magának a fülkéjébe, és a nem is túl régi készüléket lecserélte. A kisfiú hevert rövidke gyermekágyán, és bámulta a képernyőt, amely kék fénnyel hintette meg arcát, miközben testvérei leckét csináltak, kiabáltak vagy énekelték valamelyik népszerű számot. A szülők örültek, hogy nem kell vele sokat törődni. Ételét tisztességesen megkapta, ruháját, fekhelyét nem hanyagolták el.
Mivel a szülők tudták, hogy Ricsike nem fogja megérni az ifjúkort, ezért szánalommal vegyes idegenkedéssel viseltettek iránta. Egészséges önvédelemmel nem akartak állandó résztvevői lenni a kisfiú tragédiájának. Aki naphosszat hevert az ágyon, és nézte a tévét. Amikor iskoláskorú lett, megpróbálkoztak néhány oktatási intézménnyel, de Ricsikét a speciális iskolák sem fogadták be. Erről papírt kaptak, és többé nem kellett erőlködnie a szülőknek. A gyermek otthon maradt, és nézte a tévét. Legjobban a szuperhősös filmeket szerette.
Ricsike nagybátyját, anyukájának öccsét Sándornak hívták, és építkezéseken dolgozott. Így mondták a családban, mert bár kőműves volt a végzettsége, és az évek alatt többféle szakmunkát is elsajátított, gyakran csak segédmunkásnak hívták. A pozíciójában rejlő bizonytalanságot így küszöbölték ki: építkezéseken dolgozik. Sanyi bá erősen ivott, a válása előtt sem vetette meg a piát, azóta pedig ráerősített. Ő volt a család mókamestere, erős testalkatú, szakállas pofa, akit legtöbben mámoros szemmel vigyorgó emberként ismertek. A nagybácsinak gyakran jutott a nem túl megterhelő feladat, hogy Ricsikére vigyázzon. Vagy ő furikázott idült hengerköhögésben szenvedő, ócska járgányával a lakótelepre, vagy a családfő vitte ki felesége öccsének kertvárosi, örökké befejezetlen, vakolatlan házához Ricsikét. Sándor bácsi a házát még a válás előtt kezdte építeni, maga alakított ki rajta és szerzett bele mindent. A kétemeletes, hodály nagy, dinasztiaalapításra szánt épületben csak az emelet egy részét rendezte be, miután a két kisfiával az asszony odébbállt, és aki azóta már a második élettársát fogyasztotta. Sanyi havonta egyszer az ország nyugati részébe autózott, hogy lássa a kölyköket. A szinte üres ház emeletén egy szobában, nyiszorgó faágyon aludt a nagybácsi, ebben a szobában evett, és mivel a mosogatót, valamint a konyhabútor egy részét ugyancsak ide szerelte be, itt főzött és (ha már nem volt egyetlen tiszta pohár vagy tányér sem) mosogatott is. Még egy szobát használt, ahol egy elnyűtt kanapé állt szemben a tévével, és néhány öreg szék, meg asztal szolgálta az esetlegesen idelátogatók kényelmét.
Sanyi bát Ricsike nagyon szerette, és amikor a mindig kapatos férfi hangosan handabandázva megérkezett a hetedik emeletre, a kisfiú – bármi futott is a tévében – hangos örömkiáltással szaladt elébe. Nem annyira szavakban fejezte ki tetszését, legfeljebb azt suttogta, hogy „Sanyi bácsi! Sanyi bácsi!”, de elragadtatott szeme mindent elárult. Amíg pedig a család ritka nyaralásait töltötte, vagy elment egy kicsit szórakozni a Belvárosba, a nagybácsi és Ricsike együtt töltötték az időt. Sándor volt az egyetlen, aki sörözgetés közben – mivel volt benne felelősségérzet, és gyermekfelügyelet során sosem ivott töményet – alaptermészetéhez híven megnevettette a gyermeket. Kifaggatta a lányokról, amit Ricsike nem értett, azután a filmekről kérdezgette, és a kisfiú boldogan, inkább mozdulatokkal, mint szavakkal mesélt a szuperhősökről, akiket a képernyőn látott. A nagybácsi pedig mindent megértett, de legalábbis úgy tett. Ricsike életének fénypontjai voltak ezek a gyermekfelügyeleti napok. Ritkán adódtak azonban, mivel anyukája nem bízott az öccsében, bár soha semmi baj sem történt, de mégiscsak piás, ezért gyakran más ismerős vigyázott a gyerekre.
Ricsike egyre többet hevert kiságyában, aprócska, sovány testének egyre kevésbé esett jól a mozgás. Lassacskán a játszótéren való szaladgálást sem igényelte, ami ugyan megkönnyítette a szülők életét, de ez mégsem tette őket boldoggá. Egyre gyakrabban pillantottak össze jelentőségteljesen, ha a kisfiú állapota került szóba. Miután először vitték kórházba Ricsikét (csak egy hetet töltött bent, és valamivel erősebben érkezett vissza), egyre gyakrabban kérték Sanyi bá segítségét. A nagybácsi sosem mondott nemet, nevetve és vizenyős szemmel nyitott kaput gazos kertjébe.
Ricsike botladozva szaladt föl az emeletre, a lassabban érkező Sándort megelőzve. Az emeleten megvárta, amíg nagybátyja fölér, és karjait hirtelen kitárva mutatta a kicsi, szürke köpenyt, amit a napokban kapott ajándékba.
– Betmen? – kérdezte rövid gondolkodás után Sanyi bácsi, a kisfiú pedig bólogatott, majd boldogan kacagva (amit csak lihegése tört meg) végigszaladt az üres szobákon. A nagybácsi meghúzta a Kőbányait (gyerekkora óta ezt a sört itta), és hirtelen támadt egy ötlete.
– Gyere csak, Ricsike! Játsszunk az erkélyen betmenest!
Sanyi bácsi az erkélyre ritkán ment ki, a szobában dohányzott, senki sem szólt rá, a szag nem zavarta, így ritkán lépett ki ide, ha gazos kertje és gondozatlan fái fölött mégis el akart bámulni a pezsgőgyár irányába. Széles, koszos, majdnem üres erkély volt. Amikor a kérdő tekintetű Ricsike kijött a szobából, Sanyi bácsi hirtelen fölkapta, és egyik kezét hasa alá téve, a másikkal lábait markolva, röptetni kezdte a kisfiút. Nem emelte a korlát fölé, biztonságosan tartotta a fejletlen gyereket. Ám a táj így is kitárult előttük, és Ricsike csakugyan a magasban érezhette magát.
– Röpülj, betmen, jön a Dzsóker, le kell győzni!
A kisfiú kacagott, és lövöldözött, kitárta a karjait, és képzeletbeli ellenségekkel harcolt. Nagybátyja erős kézzel navigált vele, mint valami óriás, fel-le emelte és süllyesztette a gyermeket. Ricsike néha felnevetett az elragadtatástól, máskor kezével célzott, és leküzdötte az ellenséget. Amikor elfáradt Sándor karja, akkor letette a kisfiút, kortyolt a sörből, elszívott egy szál cigit, majd folytatták a játékot. Ricsike nem tudta megunni, nagybátyja pedig alig érezte a kimerültséget, csak játszottak késő délutánig. Azután ledőltek a kanapéra, mindketten pihegtek, a televízió nem akart bekapcsolódni, kifogyott az elem a távirányítóból, mondta a férfi. A mozgalmas játék elbágyasztotta őket, előbb Ricsike aludt el. Sándor egy kicsit még nézte az alvó gyereket, azután őt is elnyomta az álom. Amikor Ricsike apukája megérkezett, alig bírta felébreszteni őket. A kisfiú a kapuig markolta Sanyi bácsi kezét, csak ott eresztette el a férfit.
Ricsike temetésén nem sokan voltak jelen. Édesanyja sírt, apukája nagyon szomorúan támogatta a feleségét. A két testvérke is könnyes szemmel kísérte szüleit.
A búcsúztató rövid volt, a gyászolók nem tudtak mit mondani. Hiába lehetett készülni a kisfiú halálára, az mégis váratlan és letaglózó volt. Olyan esemény, aminek eljövetelében – minden bizonyossága ellenére is – nem tudtak hinni a rokonok és ismerősök. Most zavartan, meglepve ácsorogtak, és várták a szertartás végét.
Váratlanul megérkezett Sanyi bácsi. Most nem kapatos volt, hanem tökrészeg. Alig bírt megállni a lábain. Az arcát egy kicsi, gyerekeknek szánt, hegyes füleket mintázó, szürke maszk fedte, hátán valami szakadt köpeny lobogott, talán függöny lehetett. Hangosan, artikulálatlanul kacagott, miközben a maszkban is látszott, hogy csorognak a könnyei:
– Itt van a betmen, Ricsike! Eljött a betmen, nézd! Eljött hozzád a betmen! Na, mit szólsz? Gyere, Ricsike, itt van a betmen!
Ricsike apukája igyekezett csitítani, de ő egyre csak azt hajtogatta, hogy:
– Nézd, Ricsike, eljött hozzád a betmen!
Közben sírt és kacagott.
